Szeretem Pető Péter írásait - értve és sokban egyetértve, jókat tudok vitatkozni velük.
A Népszabadság főszerkesztő helyettese egy indulatos véleményt írt - A magyar valóságot csak izomból szétrúgni lehet címmel.
Szeretem Pető Péter írásait - értve és sokban egyetértve, jókat tudok vitatkozni velük.
A Népszabadság főszerkesztő helyettese egy indulatos véleményt írt - A magyar valóságot csak izomból szétrúgni lehet címmel.
Értem és elfogadom dühét, hogy "...az elviselhetetlen egyenlőtlenségek, a hatalom és a tehetősek csendes szövetségének szigorúan rendezett pokla" jelenti a magyar valóságot, s nem látszik, aki ezen változtatni tudna. A cikk egésze azonban elgondolkodtat: lehet, a szerző nem lépett át határokat - de abban biztos vagyok, ha egy csöppet is odébb kerülne, akkor már a populista nacionalizmus területén lennénk.
Jogos a felháborodás, hogy a Facebook nem ott és annyit adózik, ahol és amennyi a bevétele - de akkor miért pozitív példa az az amerikai elnök-aspiráns, aki nemzeti érdekek alapján ítéli meg a hasznot, amiben a Facebook otthoni adózása is komoly tétel?
Valóban, minden jól működő államban komoly szerepe van az államnak, s ezt az ellenőrző, szabályzó, kiegyenlítő szerepét nem szabad gyengíteni - de a hazai valóság mégis csak az, hogy a maffia-állam szőröstül-bőröstűl lenyúlta az egészségügyet, hogy onnan is forrásokat vonjon ki saját költekező céljaira. Vajon nem járnánk-e jobban, ha a társadalom biztosítása lenne a társadalombiztosítás, s hogy így tisztes bér jusson a Sándor Máriáknak is?
"...lehetetlen az egyenlőtlenségek elleni harcot globális, utópisztikus célok alapján folytatni egy országban." Ugyancsak izgalmas kérdés, hogy miért nem vetjük meg a Bangladeshben gyermekeket fillérekért dolgoztató cégeket - miközben tudnunk kell, hogy amennyi fillért keresnek ezek a gyerekek, az pont ugyanannyival több a korábbi semminél? Vagyis nemzeti bezárkózásra van-e szükség - vagy megkeresni azokat a lehetőségeket, versenyképesebbé teszik az országot?
Természetesen figyelembe kell venni a realitásokat, a politikai közösség állapotát - de ha ez a közösség utálja a menekülteket, dobjuk el az elveinket, mert így lehet választásokat nyerni? Kiáltsuk ki Kis Grófót a művészetek csúcsának, mert őt szeretik a zemberek? Ígérjünk minden városnak kórházat - mert ezzel lehetett nyerni Tapolcán? A baloldal nyert már egyszer a 3.60-as kenyér ígéretével (ami persze így nem igaz), azzal, hogy nem lesz gázemelés (ami szintén nem így igaz), vagy azzal, hogy nem lesz fizetős az egészségügy - ami így megint csak nem igaz, de jelzi, hogy milyen nehéz, ha populista jellegű ígéretek születnek - majd a kormányzati realitás kikényszerít lépéseket.
Igen, a politikát el kell tudni adni, meg kell szólítani az embereket, s ez nem egyszerű dolog. De óvnék attól, hogy csak ez legyen a szempont. Bennem az is felmerül, hogy a magyar társadalomban "csak" 40 % a szociális minimum alatt élők aránya, s még kisebb a szavazni hajlamosak között - akkor kiknek a voksára is kell építeni?
Kezdjük előlről tán...
