Az egészségügy átalakításáról lehet tudatosan és jó szándékkal is hamis dolgokat állítani - Pokorni Zoltán esetében (Az apró betűs rész, május 16.) mindkettőt okom van feltételezni.| Népszabadság| 2007. május 30. | (az archívumból nem idézhető)
Pokorni úrnak ugyanis tudnia kell, hogy Magyarországon senki sem akarja az amerikai típusú biztosítást bevezetni - ezért e rendszer hátrányainak felvetése értelmetlen vagy csúsztatás. Ugyancsak hiba a cascót példaként hozni - mert amiről szó van, sokkal inkább a kötelező biztosításnak felelne meg. A Fidesz politikusai, miután minden eszközzel igyekeznének megakadályozni mindenfajta változást, csak a változatlanság hátrányairól nem beszélnek. Holott tudjuk, csak ritkán vetünk számot azzal, hogy nincs olyan megoldás, melynek csak előnyei vagy csak hátrányai lennének, s melynek ne lennének kockázatai. Ha több-biztosítós rendszerről beszélünk, akkor az a kérdés, hogy megteremthetők-e az állampolgárok érdekeit biztosító garanciák - s ha igen, akkor az a következő kérdés, hogy üzleti alapon megéri-e a tőkének ezekkel a garanciákkal együtt.
Hogy mekkorák azok a veszélyek és kockázatok, amelyekre a gyakran fölhozott negatív példák rámutatnak, azon múlik, hogy a profitérdekelt vállalkozások mennyire tudják érvényesíteni lobbi- és tőkeerejüket, ki tudnak-e bújni kötelezettségeik alól.
Miért is kell, hogy létezzen (legalább egy) állami biztosító? Egyrészt hogy megnyugtasson mindenkit, aki idegenkedik az újtól, az újaktól: számára ott van a megszokott, a régi, a biztos. Ennél is fontosabb azonban, hogy egy állami biztosító léte a legkomolyabb fegyver a profit maximalizálására törekvőkkel szemben: miért ismerne el az állam 10-20 százalékos árrést, ha ezt 4-6 százalékból meg tudja oldani? Miért ismerne el az állam olyan költségeket, melyeket a saját biztosítójával alacsonyabban tud tartani? S ha ez így van, akkor már rábízhatnánk az állampolgárokra, hogy ők válasszanak.
Azt a bírálók is elismerik, hogy a beteg-orvos viszonylatban aszimmetria van - s ez teljesen nem szüntethető meg, de egy közbeiktatott ellátás/szolgáltatásszervező léte sokat javítana a helyzeten. Ugyanakkor semmilyen rendszerben sem kerülhető meg az ún. szakmai protokollok kialakítása. Ennek alapján még pontosabban ellenőrizhető, hogy megfelelő volt-e az ellátás. Ahogy Hódmezővásárhelyen is kiderült, gondatlanság történt.
Üzleti alapon érthető lenne természetesen a szelektálás igénye. Ezt azonban éppen azzal a fejkvótarendszerrel lehet kivédeni, mely Pokorni úr számára bonyolult és átláthatatlan. Holott nem az. Ha a valóságos kockázatok alapján történik a differenciálás, akkor "megéri" éppen az időseket "kimazsolázni". A holland példa mutatja, hogy ebben is van kockázat: ha a biztosítók összefognak, akkor a költségvetést pumpolják, ez történt ott is. Ám ha a kompenzációról maguk a biztosítók egyeznek meg úgy, hogy az adott méretű tortát osztják el másként, akkor ez megelőzhető. A "kapitalistáknak" akkor nem fűződik érdekük a "mazsolázáshoz", ha az a bizonyos kockázatarányos fejkvóta tényleg kockázatarányos. Az arányok meghatározását azonban nem szabad rábízni mindenféle bizottságokra, tanácsokra, s főleg nem a mindenkori kormányzatra.
Ha az ismert adatok és a költségvetés által megszabott keret (zárt kassza!) alapján maguk a biztosítók - köztük az állami OEP-utód - alakítja ki a kvótákat, létszámarányosan súlyozott szavazással, akkor abban a minutumban, amint valamelyik biztosítónak a nyakába borul a nyugdíjas-társadalom, felviszi ennek a korosztálynak a kvótáját, értelemszerűen a többi rovására, mert a létszámarány alapján megteheti. És akkor megindulhat a piaci verseny a nyugdíjasok megnyeréséért, és kevésbé értékes kuncsaftok lesznek a kevés pénzt hozó fiatalok, egészen addig, míg vissza nem leng az inga. Egy idő után be kell állnia valamilyen egyensúlynak, ki kell alakulniuk a stabil, inkább csak a körülményekkel változó, a költségarányokat nagyjából valóságosan tükröző fejkvótáknak, és ennek fennmaradását a fent írt szavazásos rendszer (és hangsúlyozottan nem egy bizottság!) garantálni is tudja.
