http://hvg.hu/itthon/20120926_Bajnai_visszaterese_Mesterhazy_MSZP_vita - egy friss cikk, ami csak erősíti a posztban korábban leírtakat.
De nem csak pártok viszonyáról van szó. Ki nem unja már az MSZP és az LMP közeledő-távolodó tánclépéseit?
http://hvg.hu/itthon/20120926_Bajnai_visszaterese_Mesterhazy_MSZP_vita - egy friss cikk, ami csak erősíti a posztban korábban leírtakat.
De nem csak pártok viszonyáról van szó. Ki nem unja már az MSZP és az LMP közeledő-távolodó tánclépéseit?
Még ha egymás nyakába borulunk is, ez legfeljebb alkalmazkodást jelent a mesterségesen kétosztatúvá tett közélet viszonyaihoz, és nem alapozza meg a valóban többdimenziós, hálózatos, nemcsak központból vezérelt, hanem horizontális kapcsolatokban gazdag társadalmat. Ha Orbán maradék táboráról beszélünk, annak tagjaitól hiába várjuk, hogy a sajátjuk helyett átlépjenek egy baloldali „akolba”, és nem is az „akol-logikát” akarjuk erősíteni. Egy konszolidált, működőképes, szolidáris társadalomban sokfajta közösségépítő energiának van tere. Ott sokirányú a közlekedés, több szálon lehet egymáshoz kapcsolódni, ott nemcsak a társadalom, hanem a közélet sem „egydimenziós”. Ott a pártok mellett civil és szakmai közösségek egymáshoz kapcsolódó és egymással vitatkozó sejthálózata működik. Ők építenek hidakat, alul- és felüljárókat az olyan politikai autópályák fölött, amelyeken egyébként nem lehetne átkelni, ahol a vicc szerint a másik oldalra csak születni lehet, átmenni lehetetlen, mert jobbról és balról is elüthetnek. Ezért a demokratikus oldal kívánatos együttműködése csak akkor bővítheti a tábort, ha pártok egyezségén túl valódi közéleti mozgalmat is teremt, amelyben az átjárásokat biztosító civil és szakmai közösségek képezik az érhálózatot. A konszolidációs képességet tehát nem egyszerűen a váltópártok tűrhető koalíciója mutatja, hanem egy váltómozgalomban való részvételre és annak generálására való alkalmasság. A magabiztosság, hogy nem veszünk el benne, a szerénység, hogy nem minden nekünk jár, nem mindent mi oldunk meg. Az erő, hogy vannak hozzá gondolataink és eszközeink. A baloldal abban bízhat, hogy több tud lenni korábbi önmagánál.
A fenti idézet nagyon jól összefoglalja a lényeget – s csak egy dolog benne a meglepő: szerzője, az ÉS augusztus 31-i számában, Lendvai Ildikó, az MSZP ismert politikusa.
Az MSZP elnökségéből ugyanis más hangok érkeznek, elég Mesterházy Attila vagy Szanyi Tibor szerepléseire utalni, nem is említve a mégis csak az MSZP-ben készült anyagot: http://nol.hu/belfold/20120611-baloldalisag__remeny__ero
Tegyük túl magunkat azon a kérdésen, hogy képes-e az MSZP elvi kérdések megvitatására (nem), képes-e a tagsága véleményét valóban kikérni alapvető kérdésekben (nem), s azon is, hogy törvényes, etikus, demokratikus módon képes-e a párton belüli konfliktusokat kezelni (nem).
Az előbbieket csak azért kell megemlíteni, hogy érzékelhető legyen: nem olyan felhőtlen és magától értetődő dolog az MSZP-vel való együttműködés.
Az együttműködési paradoxon az MSZP esetében is érvényes: ahhoz, hogy a demokratikus erők a minimális programjukat megvalósíthassák, a szereplők közt maximális együttműködésre van szükség. Ugyanis a hagyományos pártpolitika alapján szinte természetes, hogy a legnagyobb ellenzéki párt győzni akar a választáson, s hogy annak elnöke elsősorban magát tartja alkalmasnak a miniszterelnöki szerep betöltésére. Vagyis ezért nem hibáztathatók – azért azonban igen, ha nem képesek számolni, s nem ismerik fel a valós társadalmi folyamatokat.
A Haza és Haladás elemzése után már alapvetés, hogy csak akkor van esélye az orbánizmus leváltásának, ha választókerületenként csak egyetlen jelöltet indítanak a demokratikus erők – s meg is kapják a közös voksokat. Ha az MSZP egyedül állít jelölteket, abban bízhat, hogy a legnagyobb ellenzéki erőként elsősorban ő gyűjtheti be a protest-szavazatokat, s mások szimpatizánsai is rájuk adják a szavazatukat, hogy az ne vesszen el. Kérdéses, hogy ez milyen mértékben működik – de nagy tételben nem érdemes arra fogadni, hogy így akár simán, de még kevésbé, hogy 2/3-dal lehet legyőzni a Fideszt. S bár az MSZP előétele sem makulátlan, alapvetően még csak egy demokratikus pártról van szó, s higgyük el, hogy visszaállítaná a jogállamiságot. S ha ez nagy eredmény is lenne, nem segítene a magyar társadalom alapvető baján, a kétosztatú politikai rendszeren. (A tudományos alapokon túl ezt a DK és az LMP is megfogalmazta már.) S ha Lendvai szövegében fel is lelhetjük, a párt politikájában nem érzékelhető, hogy valóban „többdimenziós” társadalomban gondolkodnának.
Mindenki együttműködést kiállt – s a saját pozícióját erősítgeti. Az együttműködésnek azonban feltételei vannak. Először meg kell hallgatni a másikat, majd megérteni, hogy mit, s hogy miért mond. S csak ezek alapján lehet meghatározni, hogy mi is az, amit a felek kölcsönösen elfogadhatónak tartanak. Mivel adottság, hogy az MSZP a legerősebb erő, elsősorban neki kell biztosítékokat adnia, hogy az együttműködésen nem bedarálást ért, hogy változtat a kinevezési- és pártfinanszírozási gyakorlaton. S hogy vállalja, hogy a rajta kívülálló szervezeteknek is lehetőséget ad a politika formálására.
Még van egy éve a különböző szervezeteknek, hogy építsék, pozícionálják magukat. De ugyanebben az időkeretben kell megállapodniuk abban is, hogy melyek a közös pontok, s hogy milyen garanciákat képesek adni egymásnak. Garanciális elem lehet, hogy kialakítandó jogállami kereteket nem a pártok önmagukban, hanem elismert szervezetekkel, intézményekkel közösen alakítják ki (pl. EKKE, Méltányosság). Meg kell állapodni, hogy milyen alapon állapodnak meg abban, hogy az olajfán vagy a választási párton belül milyen erősorrendet alakítanak ki (pl. részletes közvélemény kutatás, előválasztás – vagy éppen ezek kombinációja).
Előre látható, hogy az orbánizmus leváltása valóban csak az origó – az egyes szakterületeken sokkal nagyobb ellentétek lehetnek a pártok között – elegendő a piac és a környezeti tényezők megítélésére utalni.
