A hazai helyzet

http://geo.nolblog.huhttp://geo2.blog.hu/media/image/2012-07-03/8247730/. folytatása

A hazai helyzet

http://geo.nolblog.huhttp://geo2.blog.hu/media/image/2012-07-03/8247730/. folytatása

A rendszerváltáshoz legatyásodva érkeztünk – a gazdaság akkori állapotában fenntarthatatlan volt. A „tárgyalásos rendszerváltásban” – a jogászok játszották a fő szerepet. Ennek megfelelően alakították ki a liberális polgári demokrácia kereteit, a fékek és ellensúlyok szerepét, intézményrendszerét. 2 dologról nem tudtak megegyezni. Ebből az egyik: a gazdaság. Nem véletlen, ugyanis úgy érezhették, hogy ezzel egyrészt magukra vállalják a terheket is – másrészt az SZDSZ-t kivéve elképzelésük sem volt arról, hogy mit is kellene tenni.

A gépek, berendezések, technológiák akkor tekinthetőek vagyonnak – ha eredményt, hasznot is látunk belőle. Az adósság (részbeni) elengedése minden bizonnyal könnyített volna a helyzeten – de az akkor még sikeresnek számító iparágak, cégek semmire sem mentek volna tőkebevonás nélkül. Ma – a paksit kivéve – csak elavult erőműveink lennének, akadozna a gáz és áramellátás, nem lenne korszerű finomítója és kúthálózata a MOL-nak. Ahova különböző okok miatt nem jutott külföldi tőke – pl. MÁV, BKV  – azok színvonalán ez meg is látszik.

Természetesen vitatható a külföldi tőke térhódításának a sebessége, pl. a kiskereskedelemben – de nem a hazaáruló ballib kormányok, hanem az önkormányzatok törték magukat, hogy náluk is épüljön Tecsó. Senki sem tiltotta, hogy szövetkezzenek a kistermelők és szolgáltatók – s nem a piacpárti oldalra soroltak verték szét a nagyüzemeket.

Az jogos kritika lenne, hogy az állam keveset tett a szövetkezés támogatásáért – az érdekvédőknek, kamaráknak se támogatásért kellett volna lobbizniuk, ezzel is rögzítve az elmaradott struktúrákat, hanem az együttműködés kereteit, lehetőségeit, pl. közös piaci – főleg export – fellépést kellett volna keresniük és támogatniuk.

A szabad kereskedelmet persze lehet kárhoztatni – de azért ajánlott megérteni is. Mert a tőke természetesen a kedvező feltételeket keresi – de nem a régiónk országai vetélkedtek egymással a kedvezmények nyújtásában? A minimálbér autark emelése nem lehetetlenítette el az alacsony bérre épülő ágazatokat? A felzárkózáshoz nem infrastruktúrára, képzett munkaerőre, megbízható háttérre lenne szükség? Nem erre szolgált volna a kohéziós alap? Minden személyes együttérzésünk ellenére azt azért tudni kell, hogy csak az arra képesek tudnak felzárkózni – s hogy ezt az ország elbaltázta, nem a külföldi tőkét kell hibáztatni. Ugyanis érdekes módon a hazai tőke számára sem vonzóak a leszakadó régióink. Ugyancsak teljesen felesleges elővenni a nép-nemzeti bút, s demagóg módon siránkozni, hogy kivonják a profitot az országból: ugyan, hova, miért fektetnének be? Ha valakinek nem tűnt volna fel: a hazai tőke is egyre inkább külföldre menekül.

Mostanában már egyre több szó esik a második hiányról: hiába alakították ki a polgári demokrácia intézményrendszerét, egy dologról elfeledkeztek. Arról, hogy a demokráciához demokraták kellenek, illetve hogy újfajta gondolkodásra van szükség. Kopp Mária, Bakacsi Gyula, Csizmadia Ervin, a világ kulturális térképét elkészítő Engelhardt-Wenzel páros, s legfőképp Hankiss Elemér, aki a legátfogóbban foglalkozott  a témával, részletes és komplex tanulmányaik alapján állítható össze a rendkívül elnagyolt, de a lényeget tömören tartalmazó kép:

A legmeghatározóbb a bizonytalanságtól való félelem, a konfliktuskerülés. Mivel ez együtt jár  az erős individualizmussal, önzéssel, alacsonyak a közösséghez tartozás civil értékei, miközben fontos a család szerepe. Hajlamosak „felsőbb erőkben” támaszt találni, legyen az a vallás és/vagy karizmatikus vezető.

A társadalmi különbözőségeket elutasítja, de a versenyt is, a valós teljesítményt nem értékeli. A mának, rövidtávú céloknak él, jellemző a szabályszegő magatartás. Röviden összefoglalva: az önmagát megvalósító, önmaga teljesítményére büszke polgár/citoyen mentalitásban vagyunk nagy el/leragadva.

A lényeges kérdésekre a fentiek már választ is adnak: önmagában Magyarország nem tehet semmit – főleg olyasmitől kell óvakodnia, ami szembe megy a mega-trendekkel. Tekintve, hogy komplex kérdésekre nincs „egybites” válasz, mindig figyelni kell az arányokra, a tényezők közötti, szimmetriákat elősegítő kapcsolatokra.

Mi történik, ha a demagógok, nemzeti vérkönnyeket hullatók itthon akarják megoldani a globális problémákat? Veszélyes dolog ez, mert nemzetieskedni, a nemzeti érdeket szavakban védeni – könnyű. De ha nem tudunk megfelelő feltételeket biztosítani, az olyan „nemzeti tőke”, mint az OTP, MOL, Trigánit, CBA is külföldön terjeszkedik – itthon pedig marad az államinak nevezett gazdaság. Magyarország jól megbünteti a pénzintézeteket – s kiszárad a gazdaság, visszaszorul a hitelezés. (Tán belátható: a magas vérnyomás kezelésének radikális módszere a vér lecsapolása – de ez meglehetősen kockázatos a beteg élethelyzetére vonatkozóan.)

A világtrendeket figyelve mekkora esélye lehet az ország „újraiparosításának” – főleg, ha indokolatlanul felfelé rángatjuk a minimálbért, ha romboljuk a képzési/képzettségi esélyeket?

Hogyan tudjuk elősegíteni a nemzetek, kultúrák közötti közeledést, megértést – ha saját állampolgárainkkal sem tudjuk megtenni?

Hogyan tudjuk segíteni az EU pénzügyi integrációját, ezzel ellenőrző, szabályzó szerepét is – ha szabadságharcot folytatunk Brüsszel ellen?

Hogyan tudjuk elérni, hogy felelős polgárok felelős döntéseket hozzanak – ha a hatalom nemzeti konzultációval szédíti a zembereket?

Fejlődési fázisokat nem lehet kihagyni – amíg nem alakul ki a klasszikusnak tekinthető polgári szemlélet, a felelősségvállalás – nem képzelhető el, hogy eljussunk a jól-lét tevőleges igényléséig. Az igazi polgár ugyanis nem csak önmagáért, hanem a közösségért is felelősséget érez és visel. Ehhez jelentős kulturális, mentális változás kell – azonban beleütközünk az un. kultúraváltoztatási paradoxonba: ahhoz, hogy megváltoztassuk a működésünket, más kultúrára van szükség, azonban ez a változás nem lehetséges a működés megváltoztatása nélkül. Egy nagyvállalatnál egyszerűbb a megoldás: a vezetés meghirdeti az új elveket, ennek megfelelően alakítja át a folyamatait, belső kapcsolatrendszerét, majd a vezetés ezek szerint működik, s ezt – képzésekkel, tréningekkel támogatva – el is várja a cég alkalmazottjaitól. Ebben némi kényszert is tud alkalmazni – akár a vezetők, munkatársak cseréjével is. Egy országban mások a feltételek. Az új elveket, működési modellt nem a vezetés fogalmazza meg, hanem értelmiségi körök, műhelyek. Pl. a korábban említettek, s olyan intézmények, melyek tekintélyesek, nem a szűken vett pártérdekeket képviselik. (Hamecz István, Eötvös Károly Intézet, Demos, Haza- és Haladás, IDEA, Méltányosság – csak néhány példa. Előbb-utóbb nem zárnám ki a Századvéget s hasonló intézményeket sem.) Ez a közeg lefolytathatná a vitákat, eszmék ütköztetését – s ki is alakíthatja a követendő irányt. Megszervezhetik, hogy civil közösségek e szerint kezdjenek élni és működni – s hogy mindezzel szembesítsék is a politikai erőket. Ugyanis a pártok sok mindenre képesek a szavazatokért – miért ne teljesítenék a választói igényeket, ha az a közjót szolgálja? Igaz, ebben nincs nagy gyakorlatuk – de a „tulajdonosi jogokat” mégis csak a nép gyakorolja.

Korábban azt tekintettük demokratikusabbnak, ha minél több emberre terjedt ki a szavazójog. Ebben az a formai megközelítés érvényesült, hogy a demokrácia=népuralom. Érdemes azonban minőségi tartalmat is figyelembe vennünk, s ez alapján azt tekintsük a demokrácia „jóságfokának”, ha biztosítható a közjó érdekében nép döntése.

Tekintve, hogy a közjó [1]fogalma nehezen meghatározható, tán elegendő megelégednünk azzal, ha nem a pillanatnyi, hanem a távlati érdekeket tekintjük annak, a szociális, környezeti, kulturális, gazdasági fenntarthatóságot. A döntés problémamegoldás, a cselekvési változatok közüli választást jelenti. Külön kell foglalkozni a demokrácia, illetve annak gyakorlásának kérdésével: a közvetlen demokratizmusnak ma már adottak a technikai feltételei, akár naponta lehetne népszavazásokat tartani – de tudjuk, ez könnyen populizmushoz, demagógiához vezethet.

A hatalom ne beszéljen, hanem cselekedjen! Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket; Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek. (Goethe). Tehát nem a népuralmat kell korlátozni, hanem azt kell értelmezni, hogyan is dönthet a nép – mik a jó döntés feltételei. Látnunk kell, hogy a valódi demokrácia nem egyszerűen a szavazás lehetősége, hanem az az eljárás, melyben valóságos és kiérlelt, kitárgyalt változatok közül kell választani, az előnyök-hátrányok mérlegelésével. A társadalmi csoportok együttműködésén alapuljon, konszenzusra törekedve, hogy megelőzzék a későbbi ellentéteket. Szép, ideális kép – s még könnyű elképzelni, hogy működik a dolog, ha nyilvános a képviselőtestületi ülés, moderált és higgadt vita folyik a helyi honlapon arról, hogy mennyit is költsenek iskolára vagy útfelújításra – s ezek fedezetére mennyivel emeljék a helyi adókat. Ebben az esetben valóban jó és közös megoldás születhet, mivel a döntésben résztvevők tudása, ismeretanyaga azonos vagy hasonló, vagyis szimmetrikus. Bizonyára nem kell különösebben magyarázni, hogy egy népszavazás, netán a költségvetés esetében mennyire aszimmetrikus a szakértők, politikusok, polgárok tudása – s valódi demokrácia helyett a demagógiát, ezen keresztül a zsarnokságot segítenénk csak elő a döntéselméleti szempontból legkevésbé megalapozottnak tartott többségi szavazással. A közvetlen demokrácia gyakorlásának vannak sikeres mintái[2] – de ma még szükség van egy ország irányításában a képviseleti demokráciára. A liberális parlamenti – de bármilyen - demokrácia is csak ott működőképes, ahol demokraták vannak. Legalább annyira azok, hogy képesek legyenek akár saját hatalmuk korlátozására, belátva, hogy a hatalommegosztás egy másik ciklusban éppen az ő érdekük lehet. Ugyanígy belátható, hogy a választók tudás-aszimmetriájának csökkentése közös érdek: a több párt jobb, mint az egy – de a demagógia-spirál elkerülését még jobban szolgálja, ha civil szakértők értékelik a a programjaikat, tevékenységüket[3]. (Az igazságot a PR-osok csak egy kicsit változtatják meg – egy aprócska betű eltüntetésével.)

[1] http://lexikon.katolikus.hu/K/k%C3%B6zj%C3%B3.html

[2] http://patyicivil.hu/wp-content/uploads/2010/05/reszveteli_koltsegvetes.pdf

[3] http://mitigernek.hu/ http://www.meltanyossag.hu/node/84