Hegyi Gyula azon kevés tisztességes baloldali gondolkodók közé tartozik, akik figyelembe veszik a realitásokat is.
Hegyi Gyula azon kevés tisztességes baloldali gondolkodók közé tartozik, akik figyelembe veszik a realitásokat is.
Ugyanakkor ő is abban a „szoci-betegségben” szenved, hogy a megoldásokban elsősorban országos, de legfeljebb európai keretekben gondolkodik. Ennek valós alapja van: elsősorban a hazai és az EU-s dolgokra lehetünk hatással. Ugyanakkor a mostani válság mindennél erőteljesebben mutatja meg, hogy ennél is tágabb keretekben kell keresnünk a lehetőségeinket.
Valójában ezt jól tudja Hegyi is, nem véletlenül elkötelezettje az ökoszociális gondolatnak – s nem új a szocialisták gondolkodásában sem. A tőke és a munka ugyanis egyre inkább aszimmetrikus viszonyba került egymással… A szellem kiszabadult a palackból, és egyelőre nem látszik oly erő, amely képes lett visszaállítani a tőke és a munka elvesztett egyensúlyát. S hiába a ma már szinte elfeledett szerző Útközben 27. 32. oldalain a felismerés, hogy A piac globális ereje és hatalma nagyobb a nemzetállamok befolyásánál – némiképp érthetően azonban a napi teendőkben a rendszerbe való integrálódás, konkrétan az EU-hoz való csatlakozás és felzárkózás mikéntje kapott hangsúlyt, különösen kormányzati szerepben. Viszont ahhoz, hogy helyben jól tudjunk dönteni – látnunk kell, hogy merre is halad a világ.
Földes György mintha megnyugodna abban, hogy A G20-akban megvan az akarat, hogy kordába szorítsák a pénzügyi szféra túlzott hatalmát, amelyre a globalizációs folyamatok révén tett szert. A G20-ak értekezlete valóban némi reményt mutat: ha nem lehet elbújtatni a pénzeket off-shore cégekben, ha működik a piacfelügyelet s átláthatóvá válnak az ügyletek – akkor megakadályozható, hogy kialakuljon a mostani subprime válság, amit hétköznapian nyugodtan nevezhetünk csalásnak is: ezzel talán megoldható, hogy a globális pénzek felett működjön valamiféle globális ellenőrzés. Ha reményeink szerint alakulnak a dolgok, még akkor is marad az alapvető gond: a reál és a pénzügyi szféra elkülönülése, a tulajdonosi felelősségvállalás és a verseny kérdése.
A reálszférától elszakadt a pénzügyi, s önálló életre kelt. A pénz a fény sebességével mozog – a politika és a reálszféra csak cammog utána. Kilépett a hagyományos szerepéből, önállósult – pénzügyi konstrukciókat lehetett adni-venni, pénzért. A reálszférában több évre számolják a megtérüléseket – a pénzpiacokon naponta történik a megmérettetés. Ha egy olajfolt kerül a tengerbe – tudható, ki a menedzser s ki a tulajdonos. A befektetési alapok lehet, hogy egy harcos szakszervezeti vezető megtakarított centjeit olyan vállalkozásokba fektetik, ahol a profitabilitást a gyerekmunka, a munkavédelmi szabályok hiánya biztosítja. S lehet, hogy egy harcos állatvédő utcára vonul az állati prémek alkalmazása ellen – de közben megtakarítása hozama azért olyan kedvező, mert gyermekmunkával termelik. Könnyen belátható, hogy ilyen bérköltségekkel a hazai termelés nem lehet versenyképes.
Ha már a versenynél tartunk: könnyen belátható, hogy ha a verseny „fair”, érvényesülnek a komparatív előnyök – akkor az a gyengébb fél számára is előnyös – de ha ez minél kevésbé érvényesül, annál könnyebben alakulnak ki monopóliumok, az erőfölénnyel való visszaélés. (A felek nem veszik észre, hogy pozitív összegű játszma helyett mást játszanak.) Az egyik legnagyobb kérdés az, hogy a politikai játszma hogyan alakul. Azt tudjuk, hogy az USA hajlamos volt arra, hogy a nemzetközi szervezetekben a verseny elsőbbségét hirdesse – előnyei kihasználására – ugyanakkor képes volt, erejének kihasználásával, az otthoni protekcionizmusra. Milyen szerepre tör Kína, India? Számukra a verseny szabadsága helyzeti előnyt jelent – a piac felügyelete és szabályozása hátrányt – mert szigorúbb feltételeknek kell megfelelniük, nem tudják annyira mélyen tartani az élőmunka költségét. Ebből az következik, hogy „igazi” baloldali csak globális keretekben lehet bárki. Ehhez viszont nem elég állami keretekben gondolkodni és cselekedni – ehhez „planetáris népfront” kell. A baloldalnak ezért ma ezt a szövetséget kell építenie – bármilyen törekvése, ha az csak nemzeti keretekre korlátozódik – kudarcra van ítélve.
Természetesen Magyarország önmagában keveset tehet azért, hogy a G-akárhányak előrelépjenek nem csak a pénzügy közvetlen ellenőrzésében, hanem a fair verseny biztosításában, a tulajdonosi, üzleti kapcsolatok, a folyamatok átláthatóságában, annak a belátásában, hogy hosszabb távon ez bármilyen segélyezésnél is kedvezőbb – minden fél számára. Ha ebben sikerül előre lépni – akkor nem elvontan a tőke és a profit, a piac ellen kell egy baloldalinak fellépnie – hanem a monopóliumok, az erőfölénnyel való visszaélés ellen. (Filozófusok ÉS közgazdászok számára való közös feladat, hogy meghatározzák, mi is az a kizsákmányolás, s hogy ha valóban felértékelődik az emberi tényező, a tudás szerepe – akkor meddig „a munkaerő újratermeléshez szükséges összeg” a bér – s mikortól az egyén felhalmozott tudástőkéjének a hozadéka?)
Az biztos, hogy a baloldalnak köldöknézés, sebek nyalogatása helyett a társadalmi kapcsolatokra kell figyelnie. Azt Hegyi is elismeri, hogy a válságkezelésnek, de kiterjeszthetjük: a versenyképesség elérésének prioritása van. Igaza van, amit a költségvetési pénzek felhasználásáról, a bankokról, a fűtéskorszerűsítésről, a csoportszolidaritásról ír. A gond akkor van, amikor a közszolgáltatásokról, azok ingyenességéről ír. Milyen baloldali programot lehet megfogalmazni a mai feltételrendszerben? Hivatkozzunk a közszolgáltatások ingyenességére – vagy a célt fogalmazzuk meg: igazságosabb, esélyteremtőbb, a szolidaritásra és az egyéni felelősségvállalásra egyaránt építőt jövőt szeretnénk-e? Hiszen tudnunk kell, hogy a közszolgáltatások „ingyenessége” milyen valóságos igazságtalanságokat rejt az egészségügyben, oktatási rendszerünk pedig a szegregáció erősítését szolgálja? Az ingyenesség, mint érték, valójában ugyanaz, mint amikor a komparatív előnyök helyett a gazdag és erős országok ez „egyenlő” versenyt hirdetik. Az igazi egyenlőség az, amikor az esélyeket tesszük egyenlővé – vagy legalábbis közelítünk hozzá. Hegyi nálam jobban tudja: az egyéni életesélyekről csak az iskolába (sokak szerint: az óvodába) kerülésig lehet beszélni – onnan már csak erősödnek a különbségek. Az egészségügyben a hátrányosabb helyzetűek esélyét az növeli, ha a tehetősebbek nem az ő kárukra tudják érvényesíteni egyéni helyzetüket – hanem például átlátható módon, kiegészítő biztosításokkal. A kultúrában sem a felhasználás ingyenessége, olcsósága lehet a cél – hanem az, hogy annak igényléséig eljuthasson bárki, szülőhelyétől függetlenül. Ezért kiemelt program kell, hogy legyen a hátrányos helyzetűek számára az óvodai, iskolai nevelés, a továbbtanulást segítő ösztöndíj rendszer.
Az ilyen elveket és gyakorlatot érvénesítő program tán kevésbé ütősebb – de őszintébb, realistább. Lehet, ez a program nem lesz elég a 2010-es győzelemhez, mivel nem úgy néz ki, hogy az igazság és realitás lenne az eljövendő, illetve már most is folyó kampány lényege – de vállalható kormányon, ellenzékben egyaránt. S ekkor lesz az MSZP-nek esélye feltámadnia.
S van még egy követelmény, mára klasszikus mondás: „Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani”. Ezt nem Hegyi Gyulának mondom – ő maradéktalanul megfelel ennek. De akik már most listákat állítanak össze – legalább ezen gondolkodnának el.
