Gyakran elhangzó, jogos kritika, hogy a társadalom azért sem tudott azonosulni, s így védelmére kelni a jogállamiságnak, mert nem érezte azt sajátjának. A rendszerváltásban csalódtak - az alkotmányosság, a hatalmi ágak megosztása túlzottan elvont fogalmak a többség számára. A politika ingoványos talajára tévednénk, ha elemezni próbálnánk, hogy miért is nem sikerült az un. demokratikus erőknek tudatosítaniuk a fontosságukat - viszont érdemes egy kicsit elvontabban elmélkedni azon, hogy mi is kell még a politikai intézményrendszer stabilitásához.

(Egy korábbi írás némileg átdolgozott frissítése.)

Gyakran elhangzó, jogos kritika, hogy a társadalom azért sem tudott azonosulni, s így védelmére kelni a jogállamiságnak, mert nem érezte azt sajátjának. A rendszerváltásban csalódtak - az alkotmányosság, a hatalmi ágak megosztása túlzottan elvont fogalmak a többség számára. A politika ingoványos talajára tévednénk, ha elemezni próbálnánk, hogy miért is nem sikerült az un. demokratikus erőknek tudatosítaniuk a fontosságukat - viszont érdemes egy kicsit elvontabban elmélkedni azon, hogy mi is kell még a politikai intézményrendszer stabilitásához.

(Egy korábbi írás némileg átdolgozott frissítése.)

A jogállam, az un. polgári, vagy liberális demokrácia bukásához - híveinek számos politikai kudarca és hibája mellett - az vezetett, hogy a "kádári kisember" elvesztette (amúgy hamis alapokra épülő) biztonságérzetét. A citoyenre jellemző egyéni felelősségvállalás és lehetőségteremtés hajtóereje helyett újra a hatalom jóindulatában és adakozásában bíznak - eközben a társadalom 40 %-a a létminimum alatt él, a milliót is meghaladja azok száma, akik a napi, szegénységből eredő megélhetéssel küzdenek.

A rendszerváltáshoz legatyásodva érkeztünk – a gazdaság akkori állapotában fenntarthatatlan volt. A „tárgyalásos rendszerváltásban” – a jogászok játszották a fő szerepet. Ennek megfelelően alakították ki a liberális polgári demokrácia kereteit, a fékek és ellensúlyok szerepét, intézményrendszerét. 2 dologról nem tudtak megegyezni. Ebből az egyik: a gazdaság. Nem véletlen, ugyanis úgy érezhették, hogy ezzel egyrészt magukra vállalják a terheket is – másrészt az SZDSZ-t kivéve elképzelésük sem volt arról, hogy mit is kellene tenni, nemzetközi tapasztalatok sem álltak rendelkezésre. Így valójában teljesen felkészületlenül érte a társadalmat a piacgazdaság, sokan végleg kiszorultak a munkaerő piacról - s az akkor még korrektnek mondható szociális segélyezési rendszer a későbbi költségvetési viharokban fenntarthatatlannak bizonyult. Szerencsésebbek voltak azok az országok, ahol nem volt jelentős adósság, így fokozatosabb átmenetet tudtak biztosítani. Erre példa az egyébként is polgárosodottabb cseh gazdaság. Hogy az átalakulás elkerülhetetlen volt, azt a kezdetben sokkal jobb kondíciókkal induló szlovének helyzete mutatja.

A gépek, berendezések, technológiák akkor tekinthetőek vagyonnak – ha eredményt, hasznot is látunk belőle. Az adósság (részbeni) elengedése minden bizonnyal könnyített volna a helyzeten – de az akkor még sikeresnek számító iparágak, cégek semmire sem mentek volna tőkebevonás nélkül. Ma – a paksit kivéve – csak elavult erőműveink lennének, akadozna a gáz és áramellátás, nem lenne korszerű finomítója és kúthálózata a MOL-nak. Ahova különböző okok miatt nem jutott külföldi tőke – pl. MÁV, BKV  – azok színvonalán ez meg is látszik.

Természetesen vitatható a külföldi tőke térhódításának a sebessége, pl. a kiskereskedelemben – de nem a hazaáruló ballib kormányok, hanem az önkormányzatok törték magukat, hogy náluk is épüljön Tecsó. Senki sem tiltotta, hogy szövetkezzenek a kistermelők és szolgáltatók – s nem a ma piacpárti oldalra soroltak verték szét a mezőgazdasági nagyüzemeket. Éppen a vidék helyzete mutatja, hogy mekkora rombolással is járhat a túlzottan gyors ütemű piacosítás: a TSZ-ek, mezőgazdasági tevékenységükön túl, rugalmas vállalkozásokat működtettek - s bár abban az időben még nem lehetett a CSR-ről hallani, a helyi társadalmak, közösségek felelős támogatói is voltak. Ugyancsak a nem tervezettség, illetve a regionális összefogás, valamint az egységes EU gazdaságpolitika hiányára vezethető vissza, hogy a Közép - és Dél-Európai országok kedvezmény-versenybe szorították magukat, így a betelepülő külföldi tőke hozadéka a lehetségesnél és kívánatosnál kevesebb. Ugyanakkor az, hogy "az egymással versengő oligarchák kiszolgáltatták a magyar társadalmat a külföldi tőkének" - nettó csacska demagógia.

Az jogos kritika lenne, hogy az állam keveset tett a szövetkezés támogatásáért – az érdekvédőknek, kamaráknak se pusztán támogatásért kellett volna lobbizniuk, ezzel is rögzítve az elmaradott struktúrákat, hanem az együttműködés kereteit, lehetőségeit, pl. közös piaci – főleg export – fellépést kellett volna keresniük és támogatniuk.

A szabad kereskedelmet persze lehet kárhoztatni – de azért ajánlott megérteni is. Mert a tőke természetesen a kedvező feltételeket keresi – de nem a régiónk országai vetélkedtek egymással a kedvezmények nyújtásában? A minimálbér autark emelése nem lehetetlenítette el az alacsony bérre épülő ágazatokat? A felzárkózáshoz nem infrastruktúrára, képzett munkaerőre, megbízható háttérre lenne szükség? Nem erre szolgált volna a kohéziós alap? Az EU csatlakozásnál kapott derogációs lehetőségekkel nem mi éltünk rosszul? Ipari/mezőgazdasági infrastruktúra helyett nem a mi önkormányzataink építettek főtereket? Minden személyes együttérzésünk ellenére azt azért tudni kell, hogy csak az arra képesek tudnak felzárkózni – s hogy ezt az ország elbaltázta, nem a külföldi tőkét kell hibáztatni. Ugyanis érdekes módon a hazai tőke számára sem vonzóak a leszakadó régióink. Ugyancsak teljesen felesleges elővenni a nép-nemzeti bút, s demagóg módon siránkozni, hogy kivonják a profitot az országból: ugyan, hova, miért fektetnének be? Ha valakinek nem tűnt volna fel: a hazai tőke is egyre inkább külföldre menekül.

Az EU-ban a magyar munkavállalók a legkiszolgáltatottabbak. Az öröklött és az új szakszervezetek egymással rivalizáltak, ahelyett, hogy kötelező érvényű ágazati kollektív szerződéseket harcoltak volna ki. Egyedi alkukra törekedtek, közben eltűnt a szakszervezeti és a TB vagyon. A szakszervezetek is a politika martalékaivá váltak. Miközben egyesek érték - és kevésbé láthatóan, de személyi érdek - alapon az MSZP-hez kötődtek inkább, kezdetektől "sárga" volt a Munkástanácsok, majd a kezdetben harcos, majd mindinkább demagóg LIGA is "munkásáruló" lett.

2010-ben a "maffiaállam" megsemmisítő vereséget mért a csetlő-botló, kisebb-nagyobb hibákat/bűnöket elkövető "politikai baloldal"ra. Az ehhez vezető utat sokan és alaposan elemezték - ezekből elsősorban Kiss János, Ripp Zoltán, Tölgyessy Péter munkáit emelném ki.

Mostanában már egyre több szó esik a rendszerváltás második hiányáról: hiába alakították ki a polgári demokrácia intézményrendszerét, egy dologról elfeledkeztek. Arról, hogy a demokráciához demokraták kellenek, illetve hogy újfajta gondolkodásra van szükség.  A lényeget tömören tartalmazó kép:

A legmeghatározóbb a bizonytalanságtól való félelem, a konfliktuskerülés. Mivel ez együtt jár  az erős individualizmussal, önzéssel, alacsonyak a közösséghez tartozás civil értékei, miközben fontos a család szerepe. Hajlamosak „felsőbb erőkben” támaszt találni, legyen az a vallás és/vagy karizmatikus vezető.

A társadalmi különbözőségeket elutasítja, de a versenyt is, a valós teljesítményt nem értékeli. A mának, rövidtávú céloknak él, jellemző a szabályszegő magatartás. Röviden összefoglalva: az önmagát megvalósító, önmaga teljesítményére büszke, de ugyanakkor másokkal együttműködő, a világra nyitott polgár/citoyen mentalitásban vagyunk nagyon elmaradva. (Ezen a ponton kapom barátaimtól, ismerőseimtől a pofont: hogy merek citoyenségről beszélni, amikor 4 millióan élnek a létminimum, s milliónyian a szegénységi küszöb alatt? Nos, pont a megoldáshoz van szükség felelős, nem csak a mának élő polgárokra.)

A lényeges kérdésekre a fentiek már választ is adnak: önmagában Magyarország nem tehet semmit – főleg olyasmitől kell óvakodnia, ami szembe megy a mega-trendekkel. Tekintve, hogy komplex kérdésekre nincs „egybites” válasz, mindig figyelni kell az arányokra, a tényezők közötti, szimmetriákat elősegítő kapcsolatokra.

Mi történik, ha a demagógok, nemzeti vérkönnyeket hullatók itthon akarják megoldani a globális problémákat? Veszélyes dolog ez, mert nemzetieskedni, a nemzeti érdeket szavakban védeni – könnyű. De ha nem tudunk megfelelő feltételeket biztosítani, az olyan „nemzeti tőke”, mint az OTP, MOL, Trigánit, CBA is külföldön terjeszkedik – itthon pedig marad az államinak nevezett gazdaság. Magyarország jól megbünteti a pénzintézeteket – s kiszárad a gazdaság, visszaszorul a hitelezés. (Tán belátható: a magas vérnyomás kezelésének radikális módszere a vér lecsapolása – de ez meglehetősen kockázatos a beteg élethelyzetére vonatkozóan.)

A világtrendeket figyelve mekkora esélye lehet az ország „újraiparosításának” – főleg, ha indokolatlanul felfelé rángatjuk a minimálbért, ha romboljuk a politikai/gazdasági kapcsolatokat, a képzési/képzettségi esélyeket? Hol állnának a gazdasági mutatóink a multik és a EU-s források nélkül?

Hogyan tudjuk elősegíteni a nemzetek, kultúrák közötti közeledést, megértést – ha saját állampolgárainkkal sem tudjuk megtenni?

Hogyan tudjuk segíteni az EU pénzügyi integrációját, ezzel ellenőrző, szabályzó szerepét is – ha szabadságharcot folytatunk Brüsszel ellen?

Hogyan tudjuk elérni, hogy felelős polgárok felelős döntéseket hozzanak – ha a hatalom nemzeti konzultációval szédíti a zembereket, híveinek osztogat, elfojt minden kritikát, fokoza az államtól való függést, s külföldi ügynököknek tekinti a civil mozgalmakat?

Fejlődési fázisokat nem lehet kihagyni – amíg nem alakul ki a klasszikusnak tekinthető polgári szemlélet, a felelősségvállalás – nem képzelhető el, hogy eljussunk a jól-lét tevőleges igényléséig. Az igazi polgár ugyanis nem csak önmagáért, hanem a közösségért is felelősséget érez és visel. Ehhez jelentős kulturális, mentális változás kell – azonban beleütközünk az un. kultúraváltoztatási paradoxonba: ahhoz, hogy megváltoztassuk a működésünket, más kultúrára van szükség, azonban ez a változás nem lehetséges a működés megváltoztatása nélkül.

Fejlődésben lemaradt ország vagyunk. Ez azzal jár, hogy miközben utol kell érnünk a fejletteket - vagy legalább felzárkózni hozzájuk - egyidejűleg már mi is találkozunk az ő gondjaikkal. De nincs más választásunk.