Vélemény a Böcskei Balázs (szerk) Padlóról Padlóra. Magyar baloldal 2010-2104 c. könyvről.

(Gyarló az ember: amikor véleményt mond, önmagát adja, bár azt hiszi, az IGAZSÁG letéteményese. Tudásomat nálam okosabbnak tartott emberektől loptam, képességeim adottak. Kulturális baloldaliként, akinek távlati világképe a „planetáris szociális piacgazdaság”, aki DK-s aktivistaként talpalta végig a kampányokat, de kezdetektől azt vallotta, hogy a legszélesebb, az LMP-t és a demokratikus konzervatív oldal jelentős részét is magába foglaló összefogásra van szükség – úgy érzem, jogom van elmondani a véleményemet a világról: mint bárki másnak.)

Írásom, ha egyáltalán érthető - akkor is csak azoknak, akik ismerik a könyvet.

Vélemény a Böcskei Balázs (szerk) Padlóról Padlóra. Magyar baloldal 2010-2104 c. könyvről.

(Gyarló az ember: amikor véleményt mond, önmagát adja, bár azt hiszi, az IGAZSÁG letéteményese. Tudásomat nálam okosabbnak tartott emberektől loptam, képességeim adottak. Kulturális baloldaliként, akinek távlati világképe a „planetáris szociális piacgazdaság”, aki DK-s aktivistaként talpalta végig a kampányokat, de kezdetektől azt vallotta, hogy a legszélesebb, az LMP-t és a demokratikus konzervatív oldal jelentős részét is magába foglaló összefogásra van szükség – úgy érzem, jogom van elmondani a véleményemet a világról: mint bárki másnak.)

Írásom, ha egyáltalán érthető - akkor is csak azoknak, akik ismerik a könyvet.

Ha a borítón vagy fülszövegen szerepel, hogy műhelymunka, vázlat – kizárólag csak az elismerésemet fogalmaznám meg: itt egy anyag, amit – egyébként a bemutatón el is mondtak – a szerzők egy közös munka megkezdésének szánnak. S mivel ebben a műfajban ez az első, a szándékot mindenképp csak dicsérni lehet, s akinek tartalmi eltérése, vitája van a szerzőkkel, az tegye mellé a magáét, legalább ilyen felkészültséggel, a megoldásokra vonatkozó javaslatokkal.

Ha így lenne, elnézőbb lehetne az olvasó a technikai jellegű hibákkal, hiszen 1 hónap állt csak rendelkezésre a könyv elkészítésére (ilyen, a megértést nem akadályozó szépség-hibák, hogy az évszámok közötti kötőjelek kimaradtak a nyomtatásban, egy, az olvasó számára fekete-fehér ábrát színesként értelmeznek, vagy hogy fejezet számozásra hivatkoznak, miközben ilyen nincs a könyvben). Egy műhely-munkánál elnézőbb az olvasó a fogalmi pontatlanságokkal is, ezek közül néhány:

1. jellegzetes baloldali hiba neoliberálisként aposztrofálni a bal-liberális kormányokat. Ez azért is veszélyes, mert a jogállam és a piacgazdaság megteremtése, ilyen-olyan működtetése, a „harmadik út” modernizációs programja, a – nem csak saját hibákból előálló – válságok kezelése mégis csak olyan eredmények, tettek, szándékok összessége, melyek nélkül az egész baloldal 25 éves múltja megkérdőjeleződik, semmivé válik. (Az effajta talajtalanság volt az egyik oka a 2010-es kudarc mélységének.)
2. baloldal, mint gyűjtőnév alkalmazása. A könyv jelentős részében nem okoz gondot, hogy most az MSZP-ről, az összefogás pártjairól, vagy éppen az LMP-t is magába foglaló un. demokratikus erőkről van-e szó – néhány esetben azonban ez zavaró, különösen a korrupciós botrányok taglalásakor.
3. „a 2010-es bukás kulcsa Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde” – e helyett az „őszödi szindróma” kifejezést használnám, ami magába foglalja a beszéd előzményeit, kiváltó okait, akár a beszédet magát is, mint ebben az egészben önmagában a legjelentéktelenebb mozzanatot; illetve a nyilvánosságra kerülés „keretezéseit”, majd az ennek nyomán kialakuló helyzet kezelését, következményeit – majd újra használva a bűvszót: mindennek a keretezését is.

ad. bevezetés

A 2010-es bukás elkerülhetetlen és megérdemelt volt – a mértéke kérdéses. Bár „aki visszatér 2010/14 tavasza elé, az feladta a baloldali politika új tartalmának meghatározását” – annyit azért érdemes megjegyezni, eltűnt a palettáról az SZDSZ, a 2009-ben még EP mandátumot szerzett MDF – s azt, hogy mennyire konfúz viszony alakult ki az elmúlt időszak értékelésében. Mindezek ma is ható tényezők – s még 2018-ig is szerepet fognak játszani. (Kérdés, hogy a baloldal képes-e önmagában győzni – illetve hogy 2006 két politikai szereplő esetében is identitásképző tényező, csak éppen egymással szöges ellentétben.)

Nem kívánom kétségbe vonni azt a megközelítést, hogy a kiinduló pont a „kormányváltó” baloldali-liberális összefogás választási eredményének vizsgálata – csak előre jelzem, hogy a sikeres megoldáshoz ennél minden bizonnyal szélesebb spektrumra lesz szükség.

ad.Politikai egók és teljesítményhiányok

E fejezetből nagyon hiányzik az LMP – mert az ő „egójuk”, identitás-dogmájuk alapvetően kihatott az egész „Bajnai projektre”, melynek, ma már látható, hogy nem volt B-terve. Megjegyzem, magam sem gondoltam volna, hogy erre bármiféle szükség lehet. Annyira nyilvánvaló volt, hogy egy ernyő-szervezet, élén egy szimpatikus, megbízható vezetővel, képes arra, hogy a konzervatív térfélre is „átnyúlva”, a friss erőkkel együtt meg tud állapodni a régiekkel, tőlük megfelelő garanciákat kapva, hogy együtt, 2014-ben képesek lesznek a korszakváltásra. Persze, a politikai erőtér nem feltétlenül a racionális döntések terepe. Magam nem tudom eldönteni, hogy az egó (önállóság, távolságtartás, eredet-identitás) vagy más okozta-e a schifferi vonal döntését, de tény, hogy ernyőt az LMP döntötte le Bajnaiék kezéből, akik – B-terv híján – padlóra kerültek, padlóharcban, a szűk értelemben vett taktikázásban viszont Mesterházy jobbnak bizonyult. Erről szól a következő rész

ad: Az MSZP élt, él, és élni fog

Csak kiegészítésül: a létező műhelyeket negligálva az elnökség (Mesterházy – Szanyi páros) hirdetett eszmei tisztázást ígérő programalkotást – majd ellazsálta azt. Igaz, közben alakultak az események – de az egó-építésbe nem fért bele, hogy az MSZP kövesse Gyurcsányt az alaptörvény elleni fellépésben, ugyanakkor bizonyára sokan ma is egyetértenek velük abban, Gyurcsány eltávolítása volt a legsürgősebb – s ebben nem számítottak az elvek, az éppen érvényes alapszabály – azt kellett kezelni, hogy az aktív tagság körében még mindig Gyurcsány személye, törekvései voltak a népszerűbbek.

Az MSZP (párhuzamosan az LMP-vel) sokáig váltópártként hirdette magát – miközben látszott, hogy erre esélye sem lesz. Miután Schiffer András kikosarazta Bajnait, eljönni látszott Mesterházy ideje, hogy a legnagyobb, legerősebb párt vezetőjeként tárgyaljanak – ezzel az ernyő-szervezet esélye végképp elszállt. Tekintve, hogy az MSZP súlyát nem kezdte volna ki, az egón kívül más magyarázatot nem találok, hogy miért ragaszkodott a miniszterelnök-jelöltséghez. Mesterházyt, az MSZP-t cserbenhagyta a taktikai érzéke, amikor a koordinált jelöltállítás – külön listás megállapodás után elfogadhatatlan ajánlatott tett a DK-nak. A büntetés az EP választáson nem maradt el.

ad. Korszakváltás elnapolva

Mivel ebben a fejezetben szerepel legtöbbször az előválasztás fogalma, erről pár szót, bár tartalmában inkább a következő „Győzelem” vagy győzelem? fejezethez illeszkedik. Alapvető hiba, hogy valójában nem volt előválasztás – csak ennek kampánya, pozíció-szerzési próbálkozások – s alkuk. Bár ízlésemtől nem állna távol egy Demokrata Párt létrehozása, ennek kevés esélyét látom, ennél sokkal tagoltabb a demokratikus oldal. Annak nincs esélye, hogy USA mintára tényleges előválasztások legyenek – de ha a felekben van egy minimális bizalom, akkor ez a szervezeti-technikai gond áthidalható. A konkrét helyzetben az lehetett volna a megoldás, ha a felek megegyeznek abban, hogy a miniszterelnök-jelöltet és a közös listát megbízható közvélemény-kutatók adatai alapján állítják ki – ráadásul 2014-ben arra is lehetőség lett volna, hogy az elért eredményt, a mandátumok elosztását az EP választások eredményével validálják. Tekintve, hogy az LMP állandóan azt hangoztatja, hogy ügyek mentén bárkivel képes összefogni – a jogállam visszaállítása/megteremtése egy, a számukra is érdemes projekt lehetett volna, hiszen önállóságukat megőrizhették volna. Egy ilyen konstrukciónak a győzelemre is lett volna esélye. Minden bizonnyal Bajnai lett volna Orbán kihívója, elmaradt az áldatlan Gyurcsány többet/kevesebbet hoz/visz vita – s minden részvevő fenntartások nélkül csatlakozhatott volna. Ennek olyan üzenete is lehetett volna, hogy a bizonytalanokat is meggyőzhették volna: olyan súlyos a helyzet, hogy még az egyébként ellenfelek is képesek összefogni. Ha az előválasztást csak a végül is közösen indulók tartják meg, meggyőződésem, hogy a 2/3 elkerülhető lett volna.

E fejezettel kapcsolatban vetem fel: nem értem, hogy az E/PM és a DK, pontosabban Bajnai és Gyurcsány között miért nem volt nagyobb koordináció. Abban semmi kivetnivalót nem találok, hogy eltérő politikai utat választottak, hogy másként ítélnek meg dolgokat – de nekik, illetve kollégáiknak ismerniük kellett egymást, hogy a reakcióik kiszámíthatóak legyenek.

ad. „Megjöttem”

A DK-ról egy korábbi írásomban adtam értékelést – a kötet szerkesztője szerint nem kritikát, hanem simogatást J. Így csak egy megjegyzést: ha másoknál elfogadjuk a szándékaikat, identitás-képzésüket, akkor  Gyurcsány, illetve a DK esetében se vessük el, hogy nem csak egóról van szó – ahogy ezt, minden kritikája ellenére, a szerző sem teszi.

ad. „Győzelem” vagy győzelem? – ld. korábban

ad. Egy névtelen kampány

Ha valamihez, a kampányhoz, a politikai PR-hoz biztos, hogy nem értek. Talán érdekes lehet egy kampány-talpas tapasztalata, egy speciális területen. Speciális, mert a BP.3.VK-t eleve a legutolsó helyre sorolták esély szempontjából – másrészt az utolsó pillanatban, a helyek újraelosztásakor derült ki, hogy ez egy DK-s körzet lesz, Szabó Tímea helyett Bauer Tamás lesz az összefogás jelöltje. A Tímeára szabott, s lényegében már meg is kezdett kampány terveiből minimálisat lehetett átvenni, Bauer személyisége egészen mást bír el. A közös kampány jól indult – s a felek közt a kapcsolat végig korrekt maradt, de szinte spontán módon egy ahhoz hasonló helyzet alakult ki, mint ahol mindenki dolgozik a saját jelöltjéért, s nem zavarják a másik párt jelöltjeit az adott választókerületben. (Valójában ennél jobb, korrektebb volt a helyzet. Pl. az első utcai plakátolást „vegyes” csapatokban végeztük – s majd csak a gondozást, pótlást osztottuk el a felek között. Az MSZP készségesen a rendelkezésére bocsátotta az irodáit – valójában másnak nem is volt infrastruktúrája. A kerület sajátosságai miatt kontraproduktívnak gondoltuk, ha azzal kampányolunk, hogy „Hazug Pokorni” – mert félremagyarázta, hogy Bauer nem írta alá a helyi választási etikai kódexet, mivel az vállalhatatlan politikai kijelentéseket tartalmazott – vagy hogy „Gyáva Fónagy”, mivel a Fidesz megtiltotta, hogy jelöltjei bárhol vitában vegyenek részt.)

Ami viszont tanulságos: odáig sem jutottunk el, hogy „összetoljuk” a szimpatizánsi listáinkat, vagy hogy a közös szervezésű ajánlás gyűjtés során gyűjtsük az ajánlók adatait. Nem volt arról képünk, hogy kiket érnek el a baloldali lapok, hogy a közvetlen támogatóinkon kívüli szimpatizánsi körből ki, hol ténykedik, stb. Mindez Budapesten tán kevésbé érdekes, hiszen itt a területi sajátosságoknak megfelelően az emberek „tömbben” szavaznak.

S vártuk, vártuk a nagy csodát, a nagy durranást, a központi kampányt – helyette a Simon ügy szakadt ránk.

(Joggal kérdezhetnék, ha korábban jóval szélesebb összefogást tartottam szükségesnek, miért is kampányoltam: erre két válaszom is van. Egy szimpatizáns az utolsó percig is reménykedik valamiben – másrészt pedig tudatosan kampány-üzemmódra álltam át: egy győzelemhez és egy tisztes vereséghez ugyanazt kell tenni, vagyis hajtani, menni, ha mást nem is tudsz tenni, javítsd ki a leszakított plakátot még az utolsó éjjel is.)

ad. A kormányváltók közpolitikája

(Ebben a fejezetben láthatóvá válik a szerző elkötelezettsége, irányultsága, ez külön elemzést érdemelne, ld. neoliberalizmus helytelen használata.)

A fejezet végkövetkeztetése helyes, vagyis hogy a közpolitikai programok megléte vagy hiánya nem játszott szerepet a választási eredményekben. Míg a korábbi években is csak az volt a szerepük, hogy a dossziékra felállva szónokoljanak a politikusok, most még ilyen jelentősége sem volt. Néhány megjegyzés:

1. alapvetően sérül a demokrácia, illetve a léte is megkérdőjelezhető, ha az állampolgárok úgy szavazhatnak pártokra, hogy azok programja nem ismert. Ha nincs az egyes területekről olyan értékelés, mint amit a Költségvetés Felelősségi Intézet készített a gazdaságpolitikákról, ha a pártoknak ezeket nem kell megvitatniuk egymással és szakértőkkel, akkor az ilyen választás erkölcsi értéke kisebb, mint a Való Világ ki/beszavazó sója.
2. Egyes témákban markánsan eltért az egyes pártok programja – azonban láthatóan közöttük a kompromisszum lehetősége adott volt, egy választási győzelem esetén nem lett volna akadálya a kormányzásnak.
3. Elsikkadt az utóbbi időszak tán leginnovatívabb eleme, az „Oszkó-Sheiring paktumra”gondolok: a hagyományosan liberálisnak tartott költségvetési fegyelem, a gazdasági stabilitást biztosító makro politikai elemeket sikerült ötvözni a modern baloldali/zöld megközelítésekkel.

ad. Meg lehet-e enni az Alkotmányt?

Hétköznapi ember számára szinte követhetetlen, amikor alkotmányjogászok beszélgetnek, vitatkoznak. Pár dologban azért biztos vagyok:

1. Ha Navracsics Tibor egyetemi docensnek egy vizsgán a hallgatója az alkotmányjogi problémák megoldására az alaptörvényt ajánlotta volna megoldásként, akkor páros lábbal rúgta volna ki. Orbán és Szájer urak ma nem kaphatnának jogi diplomát, ha szakdolgozatukban az alaptörvényt, a NER-t védenék.
2. A politikusok, jogászok alapvető bűne, hogy a 4/5-ös passzus kilövésekor nem léptek fel egyből határozottan és egységesen ez ellen.
3. A 89-es alkotmányból nem következnek társadalmunk bajai – ugyanakkor a 2010-es közjogi állapot visszaállítása nem az „elmúlt húsz év” restaurációs kísérlet lenne, hiszen az egyáltalán nem zárta ki az alkotmányozásról szóló szakmai, társadalmi vita lehetőségét, s a NER lebontásának is a legegyszerűbb módja lehetne/lehetett volna. Igaz, ehhez egy kis „apróság” hiányzik: vagy egy tökös alkotmánybíróság, vagy egy 2/3-os parlamenti többség.

ad. A baloldal esete az LMP-vel

Számomra ez a legproblematikusabb fejezet, mind fogalom-használatát, mind következetéseit tekintve – ezért csak 2 dolgot említek:

1. „antiorbánizmus folyamatosan kilúgozódó stratégiája” – ez valójában az a minimum, amiben a demokratikus erők egyetértettek: a jogállamiság, a demokrácia védelme érdekében és a maffiaállam elleni fellépés. (Hogy ebben kinek mekkora a hitele, ki mennyiben felelős a 2010-es helyzetért, az természetesen nem elhanyagolható tényező, de mégis csak másodlagosak.)
2. Azt, hogy valóban lehet más a politika, azt a PM-es politikusok bizonyították be: az erkölcs, az alapvető érdekek vállalása fontosabb lehet, mint az eredet-identitás.

ad. Radikális kihívások, elégtelen válaszok

A fejezetben leírtakkal nem tudok és nem is akarok vitatkozni. Ugyanakkor érveket találok benne annak a bizonyítására, hogy a jobboldal általános térnyerése a baloldal felelőssége – de hogy ezen belül a Jobbik is megerősödött, az egyértelműen a Fidesz számlájára írható. A DK-tól eltérően nem elvi alapon utasítom el a Jobbikkal való vitát: amíg a Fidesz nincs benn a vitázók körében, addig értelmetlennek, a Fidesz „centrista” pozícióját csak erősítőnek tartom.

ad. A baloldal a korrupciós nagykoalícióban

Kemény, súlyos, igaz megállapítások. De ha a baloldalnak lenne hatása, hogy a közoktatásban, vagy a ma annak nevezett rendszerrel párhuzamosan meg tudná oldani a gyerekek, fiatalok oktatását, felkészítését a felelős gazdálkodásra, a korrupció elleni védekezésre – akkor ma nem is beszélhetnénk a baloldal válságáról.

ad. A NER baloldali értelmisége

Természetesen sok okos és jogos kritika fogalmazódik meg ebben a fejezetben is, azonban a nemzedéki szemléletmód hibás következtetésekhez, vezet – s még inkább tetten érthető ez a baloldal 13. hibája fejezet 9. pontjában, ahol a tényeknek egyenesen ellentmondva a baloldali értelmiséget kárhoztatja, hogy generációs kérdésként keretezi a dolgokat – miközben fiatal értelmiségiek és megmondó emberek „küldték el” az öregeket. Ráadásul a könyv egyéb fejezetei azt igazolják, hogy a petíciót íróknak, a szárszóiaknak: igazuk volt. Túl sok időt és energiát fordítottak a pozíció-harcokra, belső alkukra, így kampányra már nem jutott idő és energia. Szárszó pedig egyértelműen Bajnai jelöltsége melletti kiállás volt. Ráadásul e két történet szereplői mintha megpróbáltak volna szakítani a „hagyományos” értelmiségi attitűddel: „írok egy jó publicisztikát/mondok egy jót egy konferencián - oszt jó napot!”. Ezért elsősorban azt rónám fel kritikául, hogy az egyes értelmiségiek, értelmiségi körök nem alkottak hálózatot, s nem voltak képesek tényleges produktumok előállítására.

ad. Uralmi kísérletek a civil szférában

Ha valamiben, hát ezen a téren maradéktalanul jogos az „elmúlthúszévezés”. Bár voltak pozitív kísérletek, vagyis inkább szándékok (szakami-civil kerekasztalok, közigazgatás átalakítása regionális – kistérségi szerkezetűvé), ezek nem játszhattak jelentős szerepet. A jövő útja annak a felismerése és gyakorlati alkalmazása lehet, hogy egy társadalomban a vázat a jogállamiság és az állam szervezete (beleértve az önkormányzati/igazgatási egységeket) jelenti, de kötőszövetet az érdek- és értékcsoportok hálózata, hálózatai jelentik.

ad.: Barát-ellenség viszonyok a médiában

Normális politikus nem akarhat pártsajtót – mert az előbb-utóbb csak a hívek belterjes fóruma lesz, s legfeljebb hivatkozási alap a kritikusoknak. (A belső tájékoztatóknak, vezetők- tagok-szimpatizánsok kapcsolatoknak is lehetnem médium-formái, de az egy másik műfaj, azt akkor annak kell nevezni.)

Amiben tanácstalan vagyok: mikortól, milyen mértékben működhet az endorsement.

Versenyképes baloldal – hány lépésben?

ad. Rükvercbe a zsákutcában

Meglehetősen leegyszerűsített világkép az, mely Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét és lemondását teszi felelőssé a kétharmados vereségért – gondolom, inkább csak fogalmazási- vagy bennem lévő értelmezésbeni gond lehet, hiszen a beszédnek volt előzménye és oka. Még nem találkoztam olyan megközelítéssel, mely céltalannak tartotta volna az egészségügy és az oktatás átalakítását – s azzal sem, hogy a 2008-as népszavazás erről, ezekről szólt volna. Tudom, hogy az eseményeknek sokfajta értelmezése létezik, ezért tán célszerűbb lett volna, ha a bevezető intelmét – „aki visszatér 2010/14 tavasza elé, az feladta a baloldali politika új tartalmának meghatározását” – a szerzőtársak is betartják azokban a témákban, melyek megvitatása elvonja a figyelmet a lényegi dolgokról.

Valójában persze vissza kell térni 2010 elé, akár 89-ig is – s remélhetően még számos műhely is megteszi ezt, értékelve a magyar társadalom állapotát, a politikai, gazdasági, szociális helyzetet és okokat, a „politikai technológia” (eszközök, módszerek, stb.) állapotát – rámutatva, hogy hol van elmaradásunk egy kívánatos, de legalább is lehetséges állapottól. (Szerintem ezek az elemzések léteznek – ezek közös értelmezésére, szakmai elfogadására van szükség a különböző iskolák, műhelyek bevonásával.)

Megelőzve ezeket az elemzéseket, ezek alapján lehet társadalmi, stratégiai célokat kitűzni. Ha jó a feltételezésem, a kötet szerzőihez egy olyan társadalomkép áll közel, melyet jól közelít a skandináv modell fogalma. Ennek viszont feltétele a demokrácia megléte – ehhez viszont kevés a könyvben tárgyalt baloldal – szükség van a középre, a jobboldali demokratákra is. Ez vezethet az új politikai vízió és stratégia megalkotásához.

Természetesen a pártok megújulásra is szükség van – a megújulás kezdeti, legfontosabb lépése éppen az lehetne, hogy az előző pontot ne tegyék lehetetlenné pozíció-harcaikkal.

Abba nem mennék bele, hogy a mostani pártok, szervezetek milyen jövőbeni csoportosulásokat hozhatnak létre – hiszen más- és más eredményre juthatunk, ha a világnézetet, a mentalitást, identitást, korosztályi jellemzőket nézzük.

A mai magyar társadalom legnagyobb gyengeségét a virulens társadalmi/civil szervezetek hiányában látom – ezért a pártoknak nem csak „párbeszélnük” kell, hanem hagyni, segíteni kell erősödésüket is.

A NER feltételrendszere mellett feltétlen szükség van egy erős választási pártra – talán az önkormányzati választások után ezt felismerik a létező pártok is. Mert nem (csak) a baloldal van padlón, hanem a magyar demokrácia.