„a politika alapigazsága, hogy függetlenül attól, hogy ki kit szeret, annak kell a demokratikus ellenzék miniszterelnök-jelöltjévé válnia, akinek a pártját a legtöbben támogatják”.
Ezt nem így javaslom.
„a politika alapigazsága, hogy függetlenül attól, hogy ki kit szeret, annak kell a demokratikus ellenzék miniszterelnök-jelöltjévé válnia, akinek a pártját a legtöbben támogatják”.
Ezt nem így javaslom.
Természetes dolog, ha egy választások után felálló parlamentben a legerősebb párt vezetőjét kéri fel az elnök, király, az illetékes közjogi méltóság a kormányalakításra. Ha ez a párt rendelkezik a többséggel, rendszerint önállóan meg is alakítja a kormányt – viszonylag ritka az 1994-es magyar példa, amikor mégis koalíciókötésre került sor.
Ha sikerül összehozni a kormányzati erőt – minden rendben, meg kell szavaztatni, s a parlament többségének felhatalmazásával már regnálhat is a kormány.
A koalícióalakítás közben különböző feltételeket fogalmaznak meg az esetleges későbbi partnerek – így akár az is kiderülhet, hogy a szükséges többség csak más miniszterelnökkel jöhet létre. De ez sem szokatlan dolog, pl. Olaszországban.
A fentieknél jóval nehezebb a helyzet egy kavargó, kiforratlan helyzetben. Jelenleg csak azt tudjuk, hogy éppen milyen az egyes pártok támogatottsága – de azt nem, hogy egy valós helyzetben mi is lenne az eredmény. Egy parlamentben „elég” csak a frakciókat megnyerni – itt azonban a választókat, sőt, a közvélemény-kutatási adatok alapján a potenciális választókat kell meggyőzni. Természetesen létezik egy olyan választói attitűd, hogy arra szavaz, ahol a legnagyobb esélyét látja szándéka érvényre jutásának – de ha ez általános lenne az Orbánnal elégedetlenek körében, akkor az MSZP jóval nagyobb támogatottsággal rendelkezne ma már. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy megjelent egy jelentősnek vélt, ám pontosan nem ismert méretű és viselkedésű réteg, mely egyaránt távolságot tart mind az MSZP-től, mind a Fidesz-től. Közülük a realistábbak tisztában vannak vele, hogy az MSZP nélkül az Orbánizmus nem váltható le – de akik közülük Bajnait támogatják, benne nem az MSZP szakpolitikusát, hanem a válságkezelés miniszterelnökét látják. (Ezért kontra produktív, ha MSZP-s és DK-s körökből sértetten, önmaguk igazolására hangoztatják, hogy Bajnai is az MSZP miniszterelnöke volt, kabinetjében DK-s és MSZP-s miniszterekkel, stb. A ténybeli igazság ellenére vélhetően ez az ő elfogadottságukat nem erősíti – Bajnaiét viszont gyengítheti. Persze, ez is csak 1, azaz egy vélemény – közvélemény-kutató legyen a lábán, aki pontosan látja az igazságot.) Viszonylag kis részt képviselnek a maradék LMP-hez köthető „kérlelhetetlenek” – de az mindenképp nyitott kérdés, hogy az MSZP-t kevésbé rossznak tartó, ma még párt-preferenciával nem rendelkezők szavaznának-e rájuk.
A korábbi változat - az legyen az ellenzék miniszterelnök-jelöltje, akivel a legnagyobb esély van arra, hogy az Orbánizmust le lehessen váltani – meglehet, nem elég konkrét, bár jelenleg e szerepet leginkább Bajnai lenne képes betölteni. Ebben lehet, már egyéni értékítéletem tükröződik – de létezik fair és megvalósítható eljárás ennek a mérésére. Ebben az a lényeg, hogy a feltételekben akkor kell megállapodni, amikor még nem tudják, hogy az számukra kedvező vagy kedvezőtlen lesz-e a jövőben[i]. (A leírtak kiegészíthetők azzal is: ha a jel
Mivel a 2014-es választásokig még sok szavazót kell meggyőzni, s még van idő – tán abban lenne érdemes megállapodni, hogy a legtöbbek által támogatott párt jelöljön miniszterelnök-jelöltet, de azt a többieknek kell elfogadniuk. (Szili-effektus.)
[i] Marosán György nyomán: http://nol.hu/lap/forum/20130412-patthelyzetben
