Georges Clemenceau: „A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy csak katonákra bízhatnánk.”
E mögött az a tartalom, hogy mivel a katonákat harcolásra képezték ki – ők fegyverrel akarják megoldani a konfliktusokat.
A társadalom életére: „A társadalom túl komoly dolog ahhoz, hogy csak politikusokra bízhatnánk.”
Georges Clemenceau: „A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy csak katonákra bízhatnánk.”
E mögött az a tartalom, hogy mivel a katonákat harcolásra képezték ki – ők fegyverrel akarják megoldani a konfliktusokat.
A társadalom életére: „A társadalom túl komoly dolog ahhoz, hogy csak politikusokra bízhatnánk.”
Ennek a parafrázisnak a lényege az, hogy a politika – különösen a választási küzdelemben, amikor egy mandátum, vagy a győzelem megszerzéséről van szó – látszólag egy zérus összegű játszma: vagy "ők" győznek vagy "mi", s a győztes mindent visz. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy legalább is elvileg létezik más lehetőség is, hiszen maga a helyzet olyan, hogy adott pozitív összegű mandátumok megosztásáról van szó. Persze, mindennek végül is a politikában is le kell képződnie – példája ennek a szociális piacgazdaság, a Moncloa-paktum Spanyolországban, az ír megegyezés, s ez az alapja a skandináv modellnek is. Nem véletlenül törekedett az alkotmányunk az egypárti alkotmányozás kizárására, s a 2/3-os törvénykezésnek sem a számszerűsége volt a lényege, hanem az, hogy ne vesszen "kárba" az ellenzéki támogatottság, együttműködési kényszer legyen. A történelemből és az irodalomban azonban bőven találhatunk olyan példákat, melyek azt bizonyítják: egy alapvetően pozitív összegű szituációban a "zérus összegűként" végigvitt játszma az összes versengő szereplő veszteségét okozhatja. A nem túl távoli időkben lejátszódott szerb-horvát háború, vagy az irodalomból a közlegelő dillemája vagy az 1 dolláros licit ennek a példája.
Mit jelent ma mindez? Nem tagadva a politikában a pártok szerepét, a megoldást nem lehet az egymás megsemmisítésére törekvő erőkre bízni. A választásra való felkészülésben az alapvető megegyezést társadalmi szinten lehet létrehozni – vagyis olyan szereplők bevonásával, kik nem érintettek a mandátum-elosztásban. (Pédák: szakmai kerekasztalok, 2008-ban a Reformszövetség). Nincs kétségem, hogy a pártoknak ne lennének felkészült alkotmányügyi szakértői – de másként mutat, ha a lehetséges alternatívákat olyan grémium/kerekasztal dolgozza ki, melyben részt vesz – csak példaként – Majthényi, Sólyom, Kukorelly, Tóth Zoltán, Kolláth György vagy egyéb think-tank műhelyek képviselői. (Valójában erre a szerepre készült a Szolidaritás, majd az Együtt 2014 – de az LMP elhatárolódása egyelőre megakadályozta, hogy kialakuljon egy nem-MSZP-s társadalmi szövetség, az MSZP „nagyvonalú” ajánlata a programok egyeztetéséről viszont azt teszi/tenné lehetetlenné, hogy a megoldás kikerüljön a politikai zéró-összegű játszóteréből.)
Így ma kettős feladat látszik:
1. társadalmi szinten keresni a megoldást
2. ezzel együtt megoldást keresni arra, hogy megoldódjon a „zérus- (valójában: fix) összegű” mandátum-elosztás a választási koalíción belül.
Az előbb megoldásról írtam – bár nem tudom, erre létezik-e.
Volt-e értelmük a kerekasztaloknak? - Mindenki együtt ha a közpolitikai kerekasztalok csak rész sikereket is értek el - de látható, hogy a "politikai árkok" ilyen módon átjárhatóak.
Mert azért ne felejtsük: ez egy csapda-helyzet: ahhoz, hogy az össz-társadalmi pozitív játszmára sor kerülhessen - ahhoz a jelenlegi hatalmat le kell győzni.
