Sok apró részletben lehetne vitatni Tamás Ervin: A remény forgatókönyvei? c. írását – de megkímél attól, hogy helyzetleírást kellejen készíteni. A címbe kapaszkodva ezért csak a valódi forgatókönyvekkel foglalkozom

Sok apró részletben lehetne vitatni Tamás Ervin: A remény forgatókönyvei? c. írását – de megkímél attól, hogy helyzetleírást kellejen készíteni. A címbe kapaszkodva ezért csak a valódi forgatókönyvekkel foglalkozom

1. A szocik egyedül akarnak nyerni, abban bízva, hogy beállnak mögéjük a többiek: a legnagyobb valószínűsége az elnökválasztási eset ismétlődésének van, ekkor nem csak hogy ők koppannak, de Orbán biztosan marad.

2.      Az LMP a végsőkig köti magát a schifferi kitételhez, vagyis hogy nem szövetkeznek más parlamenti erővel: az eredmény azonos az előzővel.

3.      Mégis csak összejön a megállapodás. Az egyetlen logikus megoldás – ezért tűnik szinte lehetetlennek. De egy próbát, egy forgatókönyv felvázolását megér a dolog.

Kiindulási feltételek:

-          A Fidesz az utolsó pillanatig képes arra, hogy bármilyen módon még tovább nehezítse az ellenzék helyzetét – ezért pontos programot nem lehet készíteni, de az ellenzéknek összefogásra kell képesnek és hajlandónak lennie.

-          A választási rendszerben 2 ellenzéki tömörülés még életképes lehet – de az egyéni körzetekben mindenképp egy valódi közös jelöltre van szükség.

-          Az LMP nem hajlandó az MSZP-vel, DK-val közvetlen szövetséget kötni – ezért más formai megoldást kell találni. Az ellenzék minimális programjához – a kormány leváltása – ugyanis minden demokratikus erő részéről a maximális „önfeladásra” van szükség.

-          2/3-os győzelemre van szükség a megfelelő törvénykezéshez – de az ennél kisebb arányra is fel kell készülni.

Javasolt lépések

1.      Sokan türelmetlenül követelik az együttműködést – de nem szabad erőltetni. Együttműködést csak arra alapozva lehet kialakítani, ha a felek 1. meghallgatják egymást 2. meg is értik, hogy mit s miért mond a másik fél 3. ezután lehet tisztázni a közös pontokat.

2.      Az együttműködéshez kölcsönös bizalomra van szükség – vagy ezt helyettesítő/megerősítő biztosítékokra. Ezért célszerű, ha van egy moderáló, „jószolgálati” testület – a felek által közösen felkért személyek vagy intézmények képviselőiből alakulhat meg.

3.      El kell fogadni, hogy a politikai szereplők egymás riválisai is egyben – normál helyzetben legitim törekvés lehet, hogy mind az MSZP, mind az LMP egyedül akarja megszerezni a parlamenti többséget. Remélhetően a felek tudnak számolni, s rájönnek, hogy az egymással szembeni vetélkedésük lehetetlenné teszi az alapvető célt, a jogállamiság helyreállítását. Ezért olyan megoldást kell találni, mely alapján lemérhető az egyes erők támogatottsága, ami alapján összeállíthatják a jelöltek és a (várhatóan választási) párt listáját. (Pontos számítást igényel, hogy hány pártlistával lehet nekiindulni a választásoknak – de az biztos, hogy választókerületenként csak 1-1, közös jelöltet szabad indítani.)

4.      A pártoknak el kell fogadniuk, hogy a változtatások „nulladik lépése” a jogállamiság vissza/kialakítása (ahogy erre pl. a EKINT tett javaslatot), majd ezután következhet a pártprogramok végrehajtása a szakpolitikák szintjén. Vagyis: az MSZP a „baloldali fordulatot”, az LMP pedig a „zöld fordulatot” nem köti az együttműködés alapfeltételének.

5.      Ehhez az egyes szereplők valós, tényleges súlyát meg kell állapítani. Ennek módszere részletes közvélemény-kutatás, előválasztás, vagy ezek kombinációja lehet. (Míg a közvélemény-kutatás egyszerűbb, az előválasztás maga is mozgósító eszköz a választásokon való részvételre.)

6.      A választást követően a választási párt frakciókra bomlik – s megvalósítják a „2/3-os programot”, közben lefolytatják a kormányalakítási tárgyalásokat. (A szakpolitikák egyeztetése, vitája már a választások előtt megkezdhető.) Mindenképp célszerű lenne elkerülni egy újabb, gyors parlamenti választást, ami jelentősen erodálná a demokratikus erőket.