Szerkesztés alatt... A hazai következményekkel egy következő bejegyzésben szeretnék foglalkozni

Rengeteg hír, esemény, értékeléssel találkozhat az ember fia és lánya, ha nyitott a világ dolgaira. Önmagukat tudósnak vagy felelős politikusnak tartók állítanak egymással homlokegyenest ellenkező dolgokat.

Szerkesztés alatt... A hazai következményekkel egy következő bejegyzésben szeretnék foglalkozni

Rengeteg hír, esemény, értékeléssel találkozhat az ember fia és lánya, ha nyitott a világ dolgaira. Önmagukat tudósnak vagy felelős politikusnak tartók állítanak egymással homlokegyenest ellenkező dolgokat.
Néhány példa: Fel kell lépni a külföldi tőke ellen, mert csak kizsákmányolnak minket; helyette meghatározó állami szerepvállalás kell minden téren. Vagy hogy meg kell szabadítani a folyamatokat az állami bürokráciától. Meg kell sarcolni a bankokat, mert nekik köszönhető, hogy kialakultak korábban a dot.com, ma pedig az ingatlan lufik, a spekuláció megöli a gazdaságot. Nem kell az adósságot visszafizetnünk, mert már többszörösét adtuk, mint amit kaptunk. Vámokkal kell védenünk a hazai gazdaságot. Védenünk kell a magyar földet, a családi gazdaságokat támogassuk. Globalizmus helyett nemzetállamokra van szükség. Vissza kell állítani a munka becsületét, akár kényszerítéssel, zsarolással is. Vannak „finomabb” érvek is: baloldali fordulatra van szükség, a tőke és a munka ellentétében a munkát kell képviselni. El kell zavarni a kormányokat, a politikusokat, a „nép” vegye kezébe a világ sorsának az irányítását. Minden tevékenységet be kell szüntetni, mely káros a környezetre. Távol kell tartani a bevándorlókat, mert elveszik a munkahelyeket, a szociális forrásokat – vagy éppen bevándorlókat kell foglalkoztatni, hogy fennmaradjon a népesség, hogy legyen, kik elvégzik az alja munkát. Integrált, nagy mezőgazdasági formációkra van szükség. Az olvasónak pedig zúg a feje.

Aki pedig ezt az írást olvassa, jogos kritikákat fogalmaz meg: általam triviálisnak vélt dolgokat nem magyarázok, mást pedig túlbonyolítok; keveredik a megszerzett (ellopott) tudás hipotézisekkel – de ha érdemi reagálások születnek, annak csak örülni tudok.

Ahhoz, hogy reálisan láthassuk Magyarország lehetőségeit – tudnunk kell, hogy mi folyik a világban. A globalizáció világában. Sokan negatív jelentést tulajdonítanak ennek a fogalomnak – de attól még létezik, s könnyen belátható, hogy a jelenséget csak úgy tudnánk visszafordítani, ha egy világméretű katasztrófa után visszazuhannánk az ősközösségi, törzsi társadalomba. De az rajtunk múlik, hogyan alakítjuk.

A globalizáció: a gazdasági, technológiai és kulturális egymásra utaltság fokozódásnak folyamata, mely túllép a nemzeti kereteken. (EU)

Merre halad a világ? Az alapvető kérdések:

• • A fogyasztás növekedése vagy minőségi jellemzők jelentenek-e alapvető értéket?
• • Elzárkózó, ellenséges vagy együttműködő hatalmak?
• • Fenntartható fejlődés vagy katasztrófák?
• • Átlátható, szabályozott gazdaság, komparatív előnyök vagy globális monopóliumok?
• • Nemzetközi vagy nemzeti intézmények?
• • Ellenséges vagy kooperáló kultúrák?
• • Globális vagy lokális szemlélet?
• • Értelmes munka vagy „panem et circensem”?
• • Milyen időtávban gondolkodunk?

Mit adott a globalizáció:

• Egységesebb piac
• Gyors technológia transzfer
• Kultúrák intenzív találkozása
• Világméretű szolgáltatások
• Nyitottabb, demokratikusabb társadalmak
• Növekvő gazdasági jólét a globalizációban résztvevőknek
• Komparatív előnyök kiaknázásának lehetőségét

Globalizáció hátrányai:

• Pénzügyi és reálszféra elkülönülése
• Politikai, társadalmi ellenőrzés csökkenése
• Nemzeti szuverenitás csökkenése
• Hazai kisvállalkozások szerepe csökken
• Kisközösségek biztonságérzete, status quo elvesztése
• Aszimmetrikus csatlakozás
• Erőforrásigény növekedése
• Környezeti ártalmak

A fentebbi kérdésekre adható pozitív válasz – mely bizonyára sokak szerint túl ideális, a realitásoktól elrugaszkodva inkább óhajokat fogalmaz meg. Ezért majd külön is meg kell vizsgálni a felvázolt világkép realitását.

A világról:

A gazdaságban a globalizáció visszafordíthatatlan tény, a növekedés-orientált világban azonban veszélybe került a fenntarthatóság. A reál és pénzügyi szféra elkülönülése jelentős bizonytalanságot hordoz magában, a kreatív pénzügyi technikák ellenőrizhetetlen alkalmazhatósága felnagyítja a kockázatokat és válságokat.

A világ GDP-jének sokszorosa a mozgó pénzmennyiség! Az arany-standard megszűnése, az olajválság hatalmas pénzek kumulálódásával járt, amit nem tudott lekötni a reálgazdaság. A Thacher-Reagan pároshoz köthető neoliberális gazdaságpolitika a korlátok lebontásában, a hitelezés könnyítésével –állami be-nem avatkozás, óh! – elősegítette, hogy már nem csak a beruházásokhoz, a termelés fenntartásához vettek igénybe hiteleket, hanem az ingatlanvásárláshoz, a napi fogyasztáshoz is. Vagyis tovább növekedett a reál- és a pénzügyi szféra különbsége. Az aszimmetriát csak növeli, hogy míg a pénz a fénysebesség gyorsaságával képes mozdulni, a reálszféra reagálási ideje sokkal lassabb.

Természetes folyamat, hogy a tőke olyan helyet, terepet keres magának, ahol kedvezőbbek a megtérülési feltételek. Amíg ez „csak” azt jelenti, hogy a kevésbé fejlett technológiák a perifériára kerülnek, s az eltérő fejlettségű régiók között érvényesülnek az un. komparatív előnyök – addig ez a fejlődés normális menete. A bajok akkor kezdődnek, ha a szegényebb régiók versenyelőnye a mesterségesen nyomott munkabérből, az olyan járulékos költségek hiányából adódik, mint a munka- és környezetvédelem. Ugyancsak állami beavatkozás, s egyben jelentős versenytorzító tényező, amikor az egyes országok egymás alá ígérnek az adókedvezményekkel, befektetési támogatásokkal. (Erre a pontra még érdemes visszatérni.)

A pénzmennyiség helyet, s ne tagadjuk, profitot keres magának. S az elektronika segítségével egyre csökkennek azok az időszakok, ami alatt sikert kell felmutatni. A klasszikus stratégia menedzsment még 15 éves időtávban gondolkodik, de a tőzsdei cégeknek jó, ha negyedéves időt adnak a részvényesek – a befektetési pénzintézetek menedzsmentje viszont napról-napra, óráról órára méretődik meg. Könnyű ezek ellen hangulatot kelteni – hiszen valóban sok tekintetben felelőtlenül alakították a „termékeiket” – de belegondolunk-e, hogy ők kezelik a kisnyugdíjasok befektetéseit, megtakarításait is? S hogy ne lehessen egyértelműen el- és megítélni az állami beavatkozást: nem az robbantotta-e ki a súlyos válságot, hogy nem mentették meg a Lehman-Brotherst az összeomlástól? S ha a bank/pénzügyi rendszernek szóló jogos kritikán túlmenően támadjuk a hazai bankokat – tudjuk-e, hogy ezek kevésbé foglalkoztak a forró pénzekkel, s látható, hogy megsarcolásuk mekkora pénzhiányt okoz a reálgazdaságban? Ha nincs beruházás, fogyasztás – csak az export jelenthet növekedési potenciált – de ennek kényszerű erőltetése nem járul-e hozzá az ország kiszolgáltatottságához?

A regionális súlyok és szerepek módosulnak, az euró-atlanti dominancia megszűnőben van. Az USA- a technológiai innovációban betöltött vezető szerepe mellett – a dollár tartalék valuta szerepéből profitál, Kína az ország nagyságára épít, az egyéb BRIC országok természeti erőforrásaikra, és az olcsó termelésre alapozhatnak. A felhalmozott olajdollárok keresik a helyüket, a legjobb megtérülést biztosító területeket. Azt látjuk, hogy a globalizációból kimaradó országok viszont egyre jobban leszakadnak.

A komparatív előnyök érvényesülése helyett a hálózat-elméletből is következően az a tendencia érvényesül, hogy a fejlettebb központok „elszívják” a periféria növekedési potenciálját.

Bár az európai integráció célja a sikeres globális szerepvállalás, az EU szabályozása a stabilitásra, nem innovációra ösztönöz, az integráció mértéke a szükségesnél alacsonyabb (pl. egységes adó- és energiapolitika hiánya). A lemaradó Európához alapvetően sikeresen, de sok tekintetben aszimmetrikusan csatlakoztunk, néhány multi a húzó erő, vegetáló hazai kkv-k innováció- és foglalkoztatás-képtelensége jellemzi az országot. Az orbánizmus szembe megy az EU integrációs törekvéseivel, növeli az ország kiszolgáltatottságát

A ma technológiáját a gyors elévülés, a fogyasztói társadalom kiszolgálása, sőt, gerjesztése jellemzi. A globális ökológiai hatások lokálisan nem kezelhetők. Miközben a termékekben magas tudás-érték jelenik meg, a csökkenő élőmunka szükséglet foglalkoztatási gondokat jelent. Általános mega-trend, hogy a legfejlettebb országokban a növekedést, gazdagodást mutató GDP növekedési üteme – a válsághatásoktól megtisztítva is – csökken. A technológiai fejlődés, fejlesztés ellentmondásossága, hogy a hosszú távon fenntarthatóságot támogató technológiával foglalkozó cégeknek is rövid távon, a részvénypiacokon kell megméretőzniük.

A korábbi kétpólusú politika helyett bizonytalan, hogy az egymással versengő pólusok között kooperáció vagy élesedő harc bontakozik-e ki. (Tudálékosan: belátják-e az országok, régiók, hogy az együttműködés a felek számára hasznosabb, a konfliktus – hogy a nagy tragédiák akkor következnek be, amikor egy pozitív összegű játszma lehetőségét nem ismereik fel, s azt vagy-vagy alapon, zérusösszegűként játsszák le. mint Követő és erélytelen a nemzetközi együttműködés (ENSZ, Kyoto), de változó WTO, IMF szerep érzékelhető. Így nincs ellensúlya a „forró tőkének” (radikális és naiv anti- és alterglobok, gyenge munkavállalói együttműködés), érvényesülhetnek az eltérő verseny/környezetvédelmi/munka stb. szabályozások.

Bürokratikus, de az integrációt, versenyképességet kevéssé támogató az EU szervezete. A klasszikus parlamenti demokrácia gyengülése figyelhető meg, de amíg egyes helyeken a civil és deliberatív demokrácia erősödik, máshol erős központosító törekvések érvényesülnek. A ma uralkodó magyar politika úgy akar részesülni a világgazdasági előnyökből, hogy közben elzárkózik az együttműködéstől.

Szociális, társadalmi kérdések közül is az a legfontosabb az, hogy az etnikai, vallási, vagyoni rétegek közti  együttműködés, vagy az elkülönülés, netán a szembenállás felé haladunk-e?

Gyorsuló mértékű a hagyományos értékek gyengülése, újak kialakulása. Miközben Európában az öregedő, fogyó társadalom – addig Keleten perspektívátlan fiatalok nagy tömege a gond. Látnunk kell, hogy az általunk tökéletesnek gondol liberális demokrácia modelljétől eltérő értékrendek is vannak a világok – s a politikai hatására is, de ezek néhol éles konfliktusban állnak egymással (arab-izraeli konfliktus, Irán, a harcos iszlám, stb.) Az általános növekedésnek egyben velejárója, hogy jelentős jövedelemkülönbségek alakultak ki, különösen a globalizációból kimaradó térségekben. A megugró egészségügyi és nyugdíj kiadások kikezdték a szociális piacgazdaság kereteit.

Magyarországon alacsony mobilitás, nagy a fogyasztási „éhség”, kicsi a megtakarítási hajlandóság. Elmaradó, nem konvertálható tudás az általánosan jellemző, gyenge civil-tudat, egyéni felelősségvállalás.

Egyre többek számára ismertek azok a vizsgálatok, melyek azt bizonyítják, hogy a növekedést és anyagi gazdagságot mérő GDP-bűvöletből ki kell lépnünk, s helyette az életminőség sokkal komplexebb megközelítése a kívánatos, a haladást szolgáló szemlélet. Anyagi értelemben sokkal gazdagabbak vagyunk, mint 50-100, de akár 20 éve is – de elmondhatjuk-e, hogy ez a jólétünk jól léthez vezetett? Az újfajta megközelítés egyik példája ú.n. Kanadai Jóléti Index (CIW) szempontrendszere.

1. Munka: biztos és tartalmas munkahely, kielégítő bevétel, kielégítő táplálkozás, megfizethető hajlék, arányos jövedelem-eloszlás.

2.  Időbeosztás: Fizetett, nem fizetett munka és a szabadidő közti egyensúly megteremtése, egyéni döntési lehetőség az időfelhasználásban, stressz, túlterheltség.

3.  Egészség: egészségérzet, várható élettartam, csecsemőhalandóság, alacsony születéskori súly, halálozás, depresszió és öngyilkossági arány, testtömeg index, dohányzás és mozgás.

4. Környezeti egészség: Jó levegő és vízminőség, egészséges erdők, termőföldek és tengeri élőhelyek, üvegházhatást keltő gázok, hulladékfeldolgozás.

5. Oktatási színvonal: analfabetizmus, műveltség, számolni tudás, iskolázottság, részvétel az oktatásban, oktatás minőségi indikátorai.

6. Közösség vitalitása: biztonságos közösségek, kultúra, művészetek és rekreáció.

7. Állampolgári részvétel: értelmes participáció, demokratikus intézményrendszer.

Európában – nem meglepő – a skandinávok és a britek járnak az élen.

Milyen is legyen a világ?

(Mielőtt bárki felhorkanna, hogy nem égre festett képekre van szükség: a rákövetkező részben épp az lesz a kérdés, hogy van-e esélye a pozitív megoldásnak, vannak-e támogató erői?)

1. Rapid helyett távlati, stratégiai gondolkodás: az unokáinktól kölcsönkapott Föld. A többi szempont szinte ennek a részletezése, kibontása: fenntarthatóság a gazdaságban, a kultúrák, politikai tömbök között, az ember-ember közti viszonyokban.
2. Aszimmetria helyett komparatív előnyök a gazdaságban
3. Pozitív összegű játszmák, fenntartható hálózatok

A gazdaságban a fenntarthatóság egyrészt azt követeli, hogy a termelési tényezők között nagy szerepe legyen a természeti erőforrások felhasználásának, az externáliák figyelembevételének, vagyis hogy a termék árában szerepeljen a hulladékok, maradékok megsemmisítése, a természeti erőforrások pótlásának a költsége.

Fenntarthatósági követelmény, hogy ne indukálódhassanak világválságot indukáló buborékok. Ezért a forró pénzeket le kell hűteni, a reál és a pénzügyi szférát fokozatosan közelíteni kell egymáshoz. Ez csak az egész világot átfogó szabályozással, ellenőrzéssel, s fokozatosan lehet megvalósítani. (Gondoljunk arra, hogy a buborékok hirtelen kidurranása mennyire megrázná a gazdaságot, felszámolódnának a kisnyugdíjasok filléreit kezelő nyugdíjalapok, stb.) A monopóliumok keletkezését meg kell akadályozni, beleértve a tulajdon és hatalom koncentrálódását is. Az átláthatóság, a közvélemény nyomása mellett ennek eszköze lehet a vagyon- és örökösödési adó  - távlatosan pedig a Liska féle modell is. Biztosítani kell a komparatív előnyök érvényesülését. Mindez nem csökkenti a verseny, a vállalkozás szabadságát, az újra való törekvéseket – csak mederben tartja.

A holnap technológiáját a fenntarthatóság érdekében kell fejleszteni. Ezt a korábban említett adók egy részéből pályázatokkal, forrásokkal kell támogatni. A fenntarthatóságot szolgáló technológiákat „nyílt forráskódúakként” kell kezelni.

A politika az a rendszer, melyben „a politikusok csak akkor hajlandóak ésszerűen viselkedni, ha már minden egyéb lehetőséget kimerítettek”. Ahogy a forró pénzek elváltak a reálgazdaságtól – úgy különült el az aktualitások szorításában lévő politika a távlatos közjótól. Ezért a politikai csak a tekintélyes tudós és civil szervezetek segítségével lehet képes betölteni a küldetését: a gyakorlatba átültetni azt az egyszerű felismerést, hogy az együttműködés minden fél érdeke, vagy az ellentétek kiéleződése minden fél pusztulásával fenyeget. Az egymásnak feszülő erők esetében ez nem könnyű – de a másik fél megismerése majd megértése vezethet a közös pontok megtalálásához. A jövő a föderatív világállam lehet – de ez csak akkor valósulhat meg, ha a nacionalizmusok helyébe a másság és a kisebbségek megértése, a kulturális sokszínűség lép.

Az internet technikai lehetőségei már ma lehetővé teszik, hogy az emberek közvetlenül tudjanak véleményt nyilvánítani. E lehetőség megfelelő formába öntése, a delibaratív demokrácia biztosíthatja a polgárok felelős, de mégis széles körű részvételét a társadalmi vitákban, a demokratikus döntéshozatalban.

Szociális, társadalmi kérdések: ha megnézzük azokat az országokat, melyek a XX. sz-ban irigylésre méltó, élhető körülményeket formáltak maguknak, azt találjuk, hogy ott megoldották a tőke – és a munka „összebékítését”, gondoljunk a szociális piacgazdaságra, különösen ennek skandináv változatára. Láthatjuk, hogy mindez működőképes volt mindaddig, amíg a felek egy-egy országot, vagy kiterjesztve (Nyugat-) Európát képviselték. Mára azonban a tőke globálissá vált – vele helyi szinten nem lehet egyezkedni, mert ha be is látja, hogy a bérből- és fizetésből élők magasabb életszínvonalat szeretnének – de könnyedén továbbáll oda, ahol alacsonyabb a munkaerő költsége, keveset kell költeni munkavédelemre, s elnézőek – ha egyáltalán léteznek – a környezetvédelmi hatóságok. Mindez arra utal, hogy a „New Deal”-t is - s ezen inkább a szociális piacgazdaság modelljét kell érteni - globális szinten kell megkötni, beleértve az üzleti élet átláthatóságának, a vagyonfelhalmozás szabályozásának a biztosítását is.

Sokan támadják a kapitalizmust, a globalizációt azért, mert a tőkések kisajátítása, vagyonfelhalmozása mértéktelen jövedelemkülönbségekhez vezet. Ha e bekezdésben mellőzzük is az erkölcsi aggályokat, belátható, hogy ez gazdasági kérdés is: amennyiben megbomlik az egyensúly a termelési tényezők között, akkor az aránytalanság lufik kialakulásához, válságokhoz vezet. Ez nem csak egy országon belül igaz: a fejlettebb régiókba irányuló profit csak egy határig nőhet, mert egyébként buborékot képez. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az elmaradott régiók nem képesek automatikusan felzárkózni – ehhez ugyanis fel kell készülniük fizikai és üzleti infrastruktúrában, képzettségben. Ez ugyancsak indokolttá teszi a felzárkóztatási programokba való visszaosztást. Erre azonban kevésbé cégek, mint inkább államok, fejlesztési intézmények lehetnek csak képesek.

Az előbb említett felzárkóztatás azonban más kérdéseket is felvet. Egyrészt elvárható-e a szegényektől, hogy lemondjanak a GDP alapú fejlődésről a globális fenntarthatóság érdekében – másrészt az a kérdés is felmerül, hogy a nyugati típusú fogyasztás mekkora konfliktust okoz a létező életmóddal, kultúrával. (A busmanok is a fejükre esnek?). Reálisan elvárható-e, hogy a legfejlettebb országok állampolgárai átállítsák életvitelüket, gondolkodásukat, s a jól-lét érdekében megosszák jólétüket – miközben a globális változások az ő helyzetüket is rontják?

Kivédhetetlen, hogy a hagyományos élőmunka iránti igény jelentősen csökken – a nem túl távoli jövőben akár meg is szűnhet – így a foglalkoztatás javításának nem eszköze a hagyományos növekedés. Ugyanakkor ha megnézzük a jól-lét kritériumait, nyilvánvaló, hogy a munkaidő megosztásával, az oktatásban, egészségügyben, szociális szférában elméletileg korlátlanul növelhető a „foglakoztatás”. A „zöld ipar”, a mezőgazdaságban a „zöld gazdálkodás” szintén sok embert foglakoztathat.

Planetáris népfront

Utópia vagy esély, hogy a kívánatos irányba haladjunk, vagyis hogy kik lehetnek a globális deal aláírói, a Planetáris népfront tagjai?

A szereplőknek be kell látniuk, hogy ha rövidtávon gondolkodnak, s egyéni céljaikat követik, akkor mindnyájan rosszul járunk (ld: közlegelő csapdája). A józan észre való hivatkozás: önmagában gyenge érv. Tudjuk, hogy egy ilyen, kívánatos világnak lesznek vesztesei, lesznek veszteségei is. A hagyományos nemzetállamoknak fel kell adniuk szuverenitásukból, a régi hagyományok, értékek egy része helyébe újak lépnek, a pénzügyi szféra és mai monopóliumok helyzete gyengül, nehezen találják majd a helyüket a korlátozott tudásúak, megszűnhetnek hagyományos iparágak, a szövetséges nélkül gyenge szereplők is vesztesnek érezhetik magukat.

Az egyik fél meghatározása látszólag egyszerű: multi cégek, bankok, „A” tőke. Egyrészt a fenntarthatóság technikai feltételeit biztosító ágazatok megtalálják a maguk közvetlen érdekeit is. A közösségi célokra személyesen is sokat fordító Soros Györggyel, Bill Gates-szel bizonyára könnyebb leülni, mint a nagy befektetési alapokkal – akik tulajdonosai gyakran kisemberek, nyugdíjasok. S bár a cégek társadalom-tudatossága sokszor csak PR – akik elfogadják a Globális Gazdasági Ethosz-t, azokon ez mégis csak számon kérhető. Ez az ellenőrzési szerep az államra és a társadalmi szervezetekre vár.

Jelen van az állami tulajdon is, de meghatározóbb az állami szerep: támogatják saját (?) nemzeti (?) cégeiket a globalizációs versenyben – s védik a nemzeti piacokat másokkal szemben. Belátható, hogy ilyen intézkedésekre csak átmenetileg lehet szükség – ott, ahol a kevésbé fejlett országok tervezetten, módszeresen kapcsolódnak a világ gazdasági-társadalmi hálózatába. Az állami szabályozó, ellenőrző funkciónak globálisnak kell lennie – s belátható, hogy ennek érdekében érdemes az egyes államoknak lemondaniuk szuverenitásuk egy részéről. Csak így lehet megoldani, hogy a reál- és a pénzügyi szféra újból „egymásra találjon”, hogy átlátható és ellenőrizhető legyen a tőke mozgása, a tulajdonlás. Csak így lehet biztosítani a szimmetrikus viszonyokat, a komparatív előnyök érvényesülését. El kell kerülni azonban az inga túllendülését is: az innováció, a verseny szabadsága nélkül nem működhet a gazdaság. E gondolatkörhöz – minden aktuális bajai ellenére – legközelebb az európai államok állnak.

A Föld lakói kulturális sokszínűséget képviselnek – ez olyan érték, melyet meg kell tartani. A globális ellenőrzés és koordináció nem ad választ arra, hogy helyben fejlesztésekre, a kulturális sokszínűséget megtartó programokra van szükség – ezt regionálisan lehet csak kezelni. Ugyancsak belátható, hogy a közvetlen beleszólás, a deliberatív demokrácia ott működőképes, ahol a döntéshozók rendelkeznek a szükséges ismeretekkel és információkkal – s ennek a határait a regionális önkormányzatiság szintjén határozhatjuk meg.

A XX. Században a munka világát elsősorban a szakszervezetek, a szocdem pártok képviselték. A korábban tán létezett osztálystruktúra ma biztos, hogy nem létezik – a mai társadalmakban sokszínű és sokrétegű identitás-csoportok léteznek, melyek azonban még „nem definiálták” önmagukat, nincsenek valós szervezeteik és közösségeik – vagy ezek még nagyon erőtlenek.

Nagy a szerepe a tudósoknak: Nobel-díjas közgazdászok, a hálózatelmélet szakértői alapján törvényszerűnek tűnik, hogy a pénz, a jövedelem a periféria felől a centrum felé vándorol. Ha ez befolyásolhatatlan folyamat, akkor békésen várhatjuk, míg „túlnövik” magukat a centrumok, s felbomlik, netán szétrobban a világ, s kezdődik előröl az integráció, a hálózatosodás – vagy éppen lokális erővonalak, a kulturális sokszínűség fenntartásával kialakítható egy élhető, egyensúlyi állapot – a glokalizáció állapota.

A progressziónak tehát meg kell találnia önmagát, illetve „népfrontos” szövetségeseit – a nagyvilágban. Azok között, akik közvetlenül hatnak a politikusokra – mivel az ő szavazatiktól függenek. Ha időnként túlzóak is, de ilyenek a környezetvédők – főleg, ha nem csak a legfejlettebb országokban ténykednek. Szövetségesek a szakszervezetek, akik nem háríthatják el, hogy mások munkabiztonságáért, megélhetéséért is felelősséget érezzenek – lehet, álságos, de a kínai munkások munkahelyi és szociális biztonsága egyben a „hazai”, euró-atlanti munkavállalók helyzetét is javítja. A szakszervezetek konkrét ügyekben a minél magasabb bérekben érdekeltek – de „A” munkavállalók nem érdekeltek abban, hogy a vállalkozások veszteségessé váljanak. Szövetséges az amerikai vagy német kisnyugdíjas – aki talán nem is tudja, hogy az ő pénze úgy fial, hogy a legvadabb kizsákmányolás árán jut magas osztalékhoz. S szövetséges lehet a tőkés is – akkor, ha nem a tőke tulajdonlását, a profit létét tekintjük erkölcstelen kizsákmányolásnak, hanem azt, ha a profit a monopol-erővel való visszaélésből, a természeti erőforrások kisajátításából, a fejlett világban létező, de a fejletlenben/fejlődőben nem alkalmazott munkavédelmi, környezetvédelmi törvényekből, illetve az ebből fakadó költség-előnyből keletkezik. Míg a „személytelen” tulajdonos – ld. befektetési alapok – hajlamosa a profitot hajszolni – a „személyes” csatlakozik a globális gazdasági ethoszról szóló kiáltványhoz. S lehet, egyeseknél csak a vállalati imidzs része a szociális felelősség hirdetése – de ez már számon kérhető. Az egyedi vállalkozás a profitja maximalizálásában, s így ha lehet, monopólium kialakítására törekszik – de „A” tőke abban érdekelt, hogy az előállított termékét/szolgáltatását legyen, aki meg is veszi. Az egyes államok lehet, támogatják nemzeti cégeiket, még akár „falaznak” is nekik – összességében tudniuk kell, hogy a cégeknek, a tulajdonosi struktúrának, a termékeknek és a tranzakcióknak átláthatónak és ellenőrizhetőnek kell lenniük. Szövetséges lehet az a kis- és középegzisztencia, aki képes belátni, hogy ha nem keletkeznek munkaalkalmak a fejlődő világban, akkor neki kell kizárnia az ott születetteket a saját világából – ami túl azon, hogy embertelen, de a védelmi költségek, saját mozgásterének szűkítése miatt számára sem kifizetődő megoldás.

Abban nem bízhatunk, hogy máról holnapra altruistává válnak a viszonylag jómódúak – s abban sem bízhatunk, hogy a gazdasági jólét automatikusan kitermeli az új világszemléletet. De az sem igaz, hogy az ember kizárólag a hasának, növekvő gazdasági jólétének alárendelt lény lenne. Szükségünk van az önbecsülésre, elismerésre – s ha a társadalom ezt nem a szomszédok autómárkáján méri, akkor fokozatosan előre juthatunk.