(Előre a weimari úton? Krómer István | Népszabadság | 2012. június 19)
Valószínűleg a politikai elemzőt inkább egy adott politika támogatása, mint a tények tisztelete (ismerete?) vezérelte cikke írásakor. Mit hagyott figyelmen kívül a szerző?
A rendszerváltáshoz legatyásodva érkeztünk – a gazdaság akkori állapotában fenntarthatatlan volt. A gépek, berendezések, technológiák akkor tekinthetőek vagyonnak – ha eredményt, hasznot is látunk belőle. Az adósság (részbeni) elengedése minden bizonnyal könnyített volna a helyzeten – de az akkor még sikeresnek számító iparágak, cégek semmire sem mentek volna tőkebevonás nélkül. Ma – a paksit kivéve – csak elavult erőműveink lennének, akadozna a gáz és áramellátás, nem lenne korszerű finomítója és kúthálózata a MOL-nak. Ahova különböző okok miatt nem jutott külföldi tőke – pl. MÁV, BKV – azok színvonalán ez meg is látszik.
Természetesen vitatható a külföldi tőke térhódításának a sebessége, pl. a kiskereskedelemben – de nem Lengyel László, hanem az önkormányzatok törték magukat, hogy náluk és épüljön Tecsó. Senki sem tiltotta, hogy szövetkezzenek a kistermelők és szolgáltatók – s nem a piacpárti oldalra soroltak verték szét a nagyüzemeket.
Az jogos kritika lenne, hogy az állam keveset tett a szövetkezés támogatásáért – az érdekvédőknek, kamaráknak se támogatásért kellett volna lobbizniuk, ezzel is rögzítve az elmaradott struktúrákat, hanem az együttműködés kereteit, lehetőségeit, pl. közös piaci – főleg export – fellépést kellett volna keresniük és támogatniuk.
A szabad kereskedelmet persze lehet kárhoztatni – de azért ajánlott megérteni is. Mert természetesen a kedvező feltételeket keresi – de nem a régiónk országai vetélkedtek egymással a kedvezmények nyújtásában? A minimálbér autark emelése nem lehetetlenítette el az alacsony bérre épülő ágazatokat? A felzárkózáshoz nem infrastruktúrára, képzett munkaerőre, megbízható háttérre lenne szükség? Nem erre szolgált volna a kohéziós alap? Minden személyes együttérzésünk ellenére azt azért tudni kell, hogy csak az arra képesek tudnak felzárkózni – s hogy ezt az ország elbaltázta, nem a külföldi tőkét kell hibáztatni. Ugyanis érdekes módon a hazai tőke számára sem vonzóak a leszakadó régióink. Ugyancsak teljesen felesleges elővenni a nép-nemzeti bút, s demagóg módon siránkozni, hogy kivonják a profitot az országból: ugyan, hova, miért fektetnének be? Ha valakinek nem tűnt volna fel: a hazai tőke is egyre inkább külföldre menekül.
Úgy tűnik, sokan vannak az ilyen demagógok, nemzeti vérkönnyeket hullatók. Veszélyes dolog ez, mert nemzetieskedni, a nemzeti érdeket szavakban védeni – könnyű. De ha nem tudunk megfelelő feltételeket biztosítani, az olyan „nemzeti tőke”, mint az OTP, MOL, Trigánit, CBA is külföldön terjeszkedik – itthon pedig marad az államinak nevezett gazdaság. Nos, ez a lenini út.
De mit várhatnánk a politikától – ha csak ennyire képesek a hivatásos elemzők?