A baloldal ideológia alapja a marxizmusból származtatható. Marxon és Engelsen nem kérhető számon, hogy a XIX. sz-i tudásuk alapján nem látták előre, hogy mi lesz a XXI. században – de azokon, akik görcsösen ragaszkodnak a korábbi dogmákhoz, azokon már igen.
Természetesen nem az a lényeg, hogy mit írtak 2 évszázaddal ezelőtt – hanem hogy mi a helyzet ma, s mi várható holnap.
(Írásom hozzájárulás kíván lenni Vitányi Iván írásaihoz: Mit kell ehhez végiggondolni, A BALOLDAL MA ÉS HOLNAP )
A baloldal ideológia alapja a marxizmusból származtatható. Marxon és Engelsen nem kérhető számon, hogy a XIX. sz-i tudásuk alapján nem látták előre, hogy mi lesz a XXI. században – de azokon, akik görcsösen ragaszkodnak a korábbi dogmákhoz, azokon már igen.
Természetesen nem az a lényeg, hogy mit írtak 2 évszázaddal ezelőtt – hanem hogy mi a helyzet ma, s mi várható holnap.
(Írásom hozzájárulás kíván lenni Vitányi Iván írásaihoz: Mit kell ehhez végiggondolni, A BALOLDAL MA ÉS HOLNAP )
A teljesség igénye nélkül néhány, általam fontosnak tartott terület, téme:
- Emberi szükségletek kielégíthetősége
- Munkásosztály fokozódó kizsákmányolása, munkásosztály szerepe
- Piac kikapcsolhatósága
- Polgári demokrácia – proletárforradalom
- Baloldal szervezettsége
Ehhez kicsit hátrébb kell lépnünk, s így helyezzük el Magyarországot a világban.
Mivel kötetnyi a kérdés irodalma, csak utalásszerűen: A gazdaságban új erők játszanak egyre dominánsabb szerepet (BRIC országok, különösen Kína), bizonytalan a világ-kultúrák egymáshoz való viszonya, s elháríthatatlannak tűnik nem csak a geológiai, hanem a gazdasági cunami (válság) is. A tőke mozgása kontrollálatlan, a reál- és pénzügyi szféra elkülönült egymástól. Egyre több emberben tudatosul a fenntarthatóság – legyen szó ökológiáról, nemzeti vagy családi költségvetésről. A világban az a kérdés, hogy hogyan egyeztethető össze a minőségi életre való törekvés a piacgazdasággal, a fenntarthatósággal, a szegények felzárkózásával, a nemzeti-politikai ellentétekkel. Általános az ítélet, hogy vége a korábbi jóléti/fogyasztói társadalomnak (ami igaz) és a szociális piacgazdaságnak (erről később).
Emberi szükségletek kielégíthetősége: az ősök jól látták előre azt, amivel viszont az utódok foglalkoznak keveset: a technikai fejlődés elevezet a munka alóli felszabaduláshoz – értve ezen azt, hogy a hagyományos értelemben vett, közvetlenül értéket előállító termelőmunka iránti igény rohamosan csökken. Ennek viszont egyenes következménye a munkaidő csökkenése, csökkentési lehetősége – és szükségessége is!
„Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet” – ugyancsak feltételezték, hogy a termelékenység növekedésével az emberi szükségletek kielégíthetőkké válnak – de ez két okból sem következett be. Látjuk, hogy a technikai lehetőségek bővülésével az igények is nőnek, mivel a klasszikus kor termelés-orientáltsága idején az igények jóval meghaladták a termelési kapacitásokat, majd ez átalakult a marketing-orientált időszakká, amikor már csak azt lehetett értékesíteni, amire igény volt, majd ez még tovább fejlődött (???), amikor maguk az új innovációk gerjesztenek eddig nem is létező, nem is megfogalmazott igényeket. (Az 50-es években a sci-fi olvasókon kívül kinek lett volna arra igénye, hogy egy kütyüvel tudjon távoli ismerőseivel nem csak beszélgetni, de látni is egymást, videofelvételeket készíthessen s még abban a percben megoszthassa az ismerőseivel – vagy hol elkészítse a népszavazási kérdőív kitöltését?). A másik okot az ösztönzés-elmélet alapján tudjuk megérteni, mely szerint kielégített szükséglet már nem ösztönöz. Feltörekvő – gazdagodó vagy gazdagodni vágyó – társadalmakban azonban az emberek nem a múltjukhoz – hanem a szomszédjukhoz mérik a maguk helyzetét, így hiába lépték már túl a korábbi szükségleti/vagyoni korlátjaikat – egyre többet- és többet. Ez a fogyasztói társadalom – ami megbukott, mert fenntarthatatlan.
Az egyik legfontosabb tétel a munkásosztály fokozódó kizsákmányolása. Tény, hogy az egyes tőkések a minél nagyobb profitban, így akár a munkabérek minél erőteljesebb csökkentésében érdekeltek – de valójában a tőke-munka ellentét nem feltétlenül zérus összegű játszma.
Értéktöbblet ugyanis csak akkor realizálódik, ha a terméket meg is veszi valaki. Összegezve az egyes üzleteket, piacokat, a hagyományos marxi képlet alapján (c+v+m) az eladott termékből a bevétel egy része a tőke pótlására fordítódik (c), az m fedezi a bővített újratermelést és a tőketulajdonos saját fogyasztását, a v pedig a bér.
Érdemes az m-et is vizsgálnunk, hiszen ebben jelenik meg az, ami miatt valamely tőkét/eszközt érdemes működtetni: a ráfordításoknál nagyobb legyen a hozam. Ez akkor is igaz, ha csak össztársadalmi tulajdon létezne: az m nyújt fedezetet a kockázatokra (pl. egy termék gyártását be kell fejezni), az új termék kifejlesztésére (pl. a környezettudatos vagy zöld technológiákra is! – s most az egyszerűség kedvéért tekintsünk el attól, hogy a K+F-et az egyedi cégek számvitelileg költségként igyekeznek elszámolni.) Vagyis: az m nem lehet nulla, még kevésbé negatív.
Képzeljük el azt az extrém esetet, hogy a robotika kiváltja az élő munkaerőt – ebben az esetben v értéke nulla – ami azt jelentené, hogy ennyivel kisebb vásárlóerő lenne a piacon. Ekkor már csak c+m –ért lehet eladni a terméket – ami annyit jelent, hogy a tőketulajdonosok csak önmaguknak termeltetnek. Ezt a megoldást az extremista környezetvédők bizonyára örömmel fogadnák – hiszen leállna a természeti erőforrásokat pusztító tömegtermelés – igaz, ekkor a korábban e területen tulajdonosok is kiesnének a pixisből, s megmaradnának a robot-tulajdonos tulajdonosok. Akik kénytelenek lennének elvonulni a világtól, ahol a tulajdon nélküli kirekesztettek élnek. Az egyik esetben a kirekesztett világ újra kezdené a termelést – talán nagyobb önkorlátozással, mint ahogy ezt ma tesszük. A másikban s lehet, nem független az előzőtől – komoly erőforrásokat kellene biztosítaniuk a kiválasztottaknak, hogy megvédjék kiválasztotti létüket, tulajdonukat. Még ha ezt a robotokra is bízhatnák – ez a védelmi ráfordítás, jelöljük v-vel, csökkenti a jövedelmüket. Ha netán a kiválasztottak nem elégednének meg a gépi szolgáltatásokkal, akkor be kell emelniük saját társadalmukba a legjobb séfeket, művészeket, tanárokat – s máris emelkedik az eredeti v értéke. Ha most mindehhez hozzávesszük, hogy valóban minőségi életet szeretnénk – akkor beláthatjuk, hogy szinte végtelen a társadalmilag hasznos tevékenységek, munkaalkalmak lehetősége – gondoljunk a humán szférára, oktatásra, gyerek- és időskori ellátásra, a környezet ápolására, még ha ezek nem is állítanak elő közvetlenül, rövid távon profitot. Persze, ez az eszmefuttatás megspórolható lenne annak az egyszerű ténynek a belátásán, hogy az elosztási viszonyokban nem szélsőségekre, hanem az adott helyzetnek megfelelő, szimmetrikus viszonyokra van szükség. Mondhatnánk, hogy a piac nem kizárólag win-loss, hanem lehet win-win játszma is. Csak a feleknek ezt be is kell látniuk – s ennek megfelelő szabályokat kell kialakítaniuk. Ez az un szociális piacgazdaság lényege – míg az un. jóléti társadalom az a folyamatos növekedésre
Valójában erről szólt a NewDeal, a szociális piacgazdaság: a tőke és a munka közti ellentét, az aszimmetria csökkentéséről. Önmagától adódik: ezt a megállapodást kell újra megkötni – de most már nem nemzeti, hanem globális keretben. Az persze kérdéses, hogy kik lehetnek ennek az „aláírói”.
Az egyik fél meghatározása látszólag egyszerű: multis cégek, bankok, „A” tőke. A közösségi célokra személyesen is sokat fordító Soros Györggyel, Bill Gates-szel bizonyára könnyebb leülni, mint a nagy befektetési alapokkal – akik tulajdonosai gyakran kisemberek, nyugdíjasok. S bár a cégek társadalom-tudatossága sokszor csak PR – akik elfogadják a Globális Gazdasági Ethosz-t, azokon ez mégis csak számon kérhető. Jelen van az állami tulajdon is, de meghatározóbb az állami szerep: támogatják saját (?) nemzeti (?) cégeiket a globalizációs versenyben – s védik a nemzeti piacokat másokkal szemben.
A XX. Században a munka világát elsősorban a szakszervezetek, a szocdem pártok képviselték. A korábban tán létezett osztálystruktúra ma biztos, hogy nem létezik – a mai társadalmakban sokszínű és sokrétegű identitás-csoportok léteznek, melyek azonban még „nem definiálták” önmagukat, nincsenek valós szervezeteik és közösségeik – vagy ezek még nagyon erőtlenek.
A szereplőknek be kell látniuk, hogy ha rövidtávon gondolkodnak, s egyéni céljaikat követik, akkor mindnyájan rosszul járunk (ld: közlegelő csapdája).
A józan észre való hivatkozás: önmagában gyenge érv. Tudjuk, hogy egy ilyen, kívánatos világnak lesznek vesztesei, lesznek veszteségei is. A hagyományos nemzetállamoknak fel kell adniuk szuverenitásukból, a régi hagyományok, értékek egy része helyébe újak lépnek, a pénzügyi szféra és mai monopóliumok helyzete gyengül, nehezen találják majd a helyüket a korlátozott tudásúak, megszűnhetnek hagyományos iparágak, a szövetséges nélkül gyenge szereplők is vesztesnek érezhetik magukat.
A fentiekkel akkor is számolnunk kell, ha tudjuk, sokoldalú támogatásra is lehet számítani:
Távlatosan gondolkodók (Pl: Római Klub), reálszféra (persze, elsősorban a környezetipar), a fenntarthatóság és az új életminőség elkötelezettjei, a személyes, nevesített tulajdonos, a felzárkózók, a korábbi példák, mint a New Deal és a szociális piacgazdaság (egy államra vagy régióra) létező/létezett modellje, a társadalmi nyomás (pl: CSR vállalások betartatása), a keleti és természeti kultúrák – s természetesen a kormányok, amennyiben polgáraik ezt igénylik.
Mindez természetesen nem alakul ki magától. Itthon elég keveset tehetünk – még ha ez is soknak tűnik. Az első a bizalom és együttműködés kialakítása (win-win), ami a megismeréssel és a megértéssel kezdődik; az EU integráció támogatása. A „liberálisok” fogadják el, hogy a rendszerkritika nem a rendszer elutasítása, a privatizáció,a tőkebevonás sokszor aszimmetrikus volt. A „balosok” fogadják el, hogy a tőke, a profit nem automatikus kizsákmányolás, s hogy kormányon, válságkezelésben mások a lehetőségek és a szándékok. A „jobbosok” fogadják el, hogy a politikai szuverenitás szükségszerű csökkenés mellett a kulturális sokszínűség alapvető marad, s hogy a múltbéli sérelmek helyett a jövővel kell foglalkozni.
Politikai bátorság kell mindezek felvállalásához – nem pedig kampányharc.
A piac kikapcsolhatósága: szomorú tapasztalataink vannak a piaci viszonyok kikapcsolásának a hatásairól. Elvileg elképzelhető lenne, hogy korlátlan erőforrások birtokában közvetlenül is kielégíthetőek legyenek az igényeink – de lássuk be, hogy ez mindenképpen egy távoli utópia. Ami ma elképzelhetetlen, az az innovációk szerepe. Piac nélkül ki vállalná fel a bukás kockázatát? Mi biztosítaná, hogy valódi hozzáadott érték termelődjön? A kérdésre legkorábban akkor szabad visszatérni, amikor elérhető közelségbe kerül az igények korlátlan kielégíthetősége.
(A piac taglalásakor ide illik egy megjegyzés: nem hallgatható el, hogy bár természetes, hogy egy felzárkózó gazdaságban és társadalomban szociális áldozatokkal is számolni kell, de a modernizáló kormányaink és pártjaink elzárkóztak a rendszert érintő kritikák elől, gyakran összetévesztve a kritikát és az elutasítást – ezzel viszont átengedték a terepet a sokszor demagóg kritikának, elutasításnak is. Taktikai hiba volt, hogy a rendszer szintű átalakítások és a szükséges megszorítások gyakran összekeveredtek, ez aláásta a hitelképességet.)
A piaci követelmények a munkaerőhelyzetre jelentenek kihívást: az alacsony foglalkoztatási szint miatt új munkahelyeket kell teremtenünk, miközben a produktív munkaerő iránti kereslet csökken. A BRIC országokba húzódó termeléssel csak alacsony munkaerő-költséggel vagy éppen a tudás-tőkével lehetünk versenyképesek. Miközben alapvető emberi szükséglet a biztonság – elsősorban a munkában – a konkrét munkahelyek biztonsága nem szavatolható, s csak azok pozíciója „biztos” a munkaerőpiacon, akik folytonos változásokra képesek. Ennek a több ismeretlenes egyenletnek, az egymásnak feszülő feltételeknek megfelelő megoldása ma még nincs.
Polgári demokrácia – proletárforradalom. Marx és az „újbaloldal” képviselői egyaránt elvetik a parlamenti demokráciát . Korábban azt tekintettük demokratikusabbnak, ha minél több emberre terjedt ki a szavazójog. Ebben az a formai megközelítés érvényesült, hogy a demokrácia=népuralom. Érdemes azonban minőségi tartalmat is figyelembe vennünk, s ez alapján azt tekintsük a demokrácia „jóságfokának”, ha biztosítható a közjó érdekében nép döntése.
Tekintve, hogy a közjó fogalma nehezen meghatározható, tán elegendő megelégednünk azzal, ha nem a pillanatnyi, hanem a távlati érdekeket tekintjük annak. A döntés problémamegoldás, a cselekvési változatok közüli választást jelenti. Külön kell foglalkozni a demokrácia, illetve annak gyakorlásának kérdésével: a közvetlen demokratizmusnak ma már adottak a technikai feltételei, akár naponta lehetne népszavazásokat tartani – de tudjuk, ez könnyen populizmushoz, demagógiához vezethet.
A hatalom ne beszéljen, hanem cselekedjen! Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket; Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek. (Goethe). Tehát nem a népuralmat kell korlátozni, hanem azt kell értelmezni, hogyan is dönthet a nép – mik a jó döntés feltételei. Látnunk kell, hogy a valódi demokrácia nem egyszerűen a szavazás lehetősége, hanem az az eljárás, melyben valóságos és kiérlelt, kitárgyalt változatok közül kell választani, az előnyök-hátrányok mérlegelésével. A társadalmi csoportok együttműködésén alapuljon, konszenzusra törekedve, hogy megelőzzék a későbbi ellentéteket. Szép, ideális kép – s még könnyű elképzelni, hogy működik a dolog, ha nyilvános a képviselőtestületi ülés, moderált és higgadt vita folyik a helyi honlapon arról, hogy mennyit is költsenek iskolára vagy útfelújításra – s ezek fedezetére mennyivel emeljék a helyi adókat. Ebben az esetben valóban jó és közös megoldás születhet, mivel a döntésben résztvevők tudása, ismeretanyaga azonos vagy hasonló, vagyis szimmetrikus. Bizonyára nem kell különösebben magyarázni, hogy egy népszavazás, netán a költségvetés esetében mennyire aszimmetrikus a szakértők, politikusok, polgárok tudása – s valódi demokrácia helyett a demagógiát, ezen keresztül a zsarnokságot segítenénk csak elő a döntéselméleti szempontból legkevésbé megalapozottnak tartott többségi szavazással. A közvetlen demokrácia gyakorlásának vannak sikeres mintái – de ma még szükség van egy ország irányításában a képviseleti demokráciára. A liberális parlamenti – de bármilyen - demokrácia is csak ott működőképes, ahol demokraták vannak. Legalább annyira azok, hogy képesek legyenek akár saját hatalmuk korlátozására, belátva, hogy a hatalommegosztás egy másik ciklusban éppen az ő érdekük lehet. Ugyanígy belátható, hogy a választók tudás-aszimmetriájának csökkentése közös érdek: a több párt jobb, mint az egy – de a demagógia-spirál elkerülését még jobban szolgálja, ha civil vagy profi szakértők értékelik a programjaikat, tevékenységüket . (Az igazságot a PR-osok csak egy kicsit változtatják meg – egy aprócska betű eltüntetésével.)
A parlamenti demokrácia meghatározó eleme a pártok létezése. A szociáldemokrata pártok hagyományosan tömegpártok voltak, a társadalmi bázis elsősorban a szakszervezeti tagság jelentette. Máshol. Mint korábban már láthattuk, a társadalom szerkezete mindenhol megváltozott, s ahol ez korábban jellemző volt, ott is töredezik a tömegpártiság szerepe. Bár egy egyfordulós választási szisztéma a kétpártiság kialakulását kényszerítheti ki, a tömegpárt kialakításának nincs esélye. A „visszademokratizálásnak” már van elvi forgatókönyve – a szereplőket kell megtalálni hozzá. Tekintve, hogy itt és most Magyarországon a különböző identitáscsoportok önmeghatározásának a fázisában vagyunk, amikor különböző csoportok keresik önmaguk legitimációját, nem tömegpárti, hanem hálózati szerepre kell törekedni. Ez azt jelenti, hogy minél több szervezettel és szerveződéssel kell kapcsolatban állni – legyenek azok politikai, társadalmi vagy civil közösségek, szakmai műhelyek. Ezekben nem szabad dominanciára, vezető szerepre törekedni – a lényeg a kapcsolaton, egymás ismeretén és elfogadásán van, ezen keresztül alakulhat ki adott esetben – pl. egy választáson – az együttműködés. Ehhez el kell végezni a potenciális csoportok un. stakeholder elemzését: kik az ellenfelek, akiket közömbösíteni kell; kik a sértettek, akikkel meg kell békülni; kik az önálló szerepre készülők, akikkel szövetséget kell kötni; kik a partnerek, akikre számíthatunk, s persze, meg kell határozni a hogyan-t is.
Orbán legyőzéséhez egy nagyon széles választási koalícióra lesz szükség – de az nem várható, hogy az egyes szervezetek legitimáció nélkül választási pártba tömörüljenek – ezért elő kell segíteni a legitimáció megszerzését, pl. egy előválasztással .