(2010.09.20-án írtam. Lassan itt a centenárium pontos ideje.)
Közeledik a Bibó István (szül:1911.08.07.) centenárium – ezért is érdemes Bibóra figyelni. Nem gondolta, hogy rendszeralkotó teoretikus – de nem árt figyelni arra, hogy mit gondolt erről a témáról 1945-ben, s hogy mindez hogy értelmezhető jó 75 év után. (Forrás: Huszár Tibor: Bibó István; Debrecen, 1989, 265-267. o.Bibó István: Előadásvázlatok a szocializmusról, 1945 tavasza.)
Bevezetőül meg kellene határozni, hogy mit értünk szocializmus alatt, ez azonban maga is elég volna egy előadásnak, úgyhogy ehelyett nem egy meghatározást, hanem a szocializmus öt-hat vezérlő gondolatát próbáljuk megadni. Ezek:
- az osztály nélküli társadalom gondolata,
- a tervgazdaság gondolata,
- az egyenlő társadalmi indulási chance-ok gondolata,
· a kizsákmányolás és a profit megszüntetésének gondolata.
(2010.09.20-án írtam. Lassan itt a centenárium pontos ideje.)
Közeledik a Bibó István (szül:1911.08.07.) centenárium – ezért is érdemes Bibóra figyelni. Nem gondolta, hogy rendszeralkotó teoretikus – de nem árt figyelni arra, hogy mit gondolt erről a témáról 1945-ben, s hogy mindez hogy értelmezhető jó 75 év után. (Forrás: Huszár Tibor: Bibó István; Debrecen, 1989, 265-267. o.Bibó István: Előadásvázlatok a szocializmusról, 1945 tavasza.)
Bevezetőül meg kellene határozni, hogy mit értünk szocializmus alatt, ez azonban maga is elég volna egy előadásnak, úgyhogy ehelyett nem egy meghatározást, hanem a szocializmus öt-hat vezérlő gondolatát próbáljuk megadni. Ezek:
- az osztály nélküli társadalom gondolata,
- a tervgazdaság gondolata,
- az egyenlő társadalmi indulási chance-ok gondolata,
· a kizsákmányolás és a profit megszüntetésének gondolata.
Osztálynélküli társadalom: ma is elfogadható cél, Az az intézmény, melyre ezt az egész komplexumot vonatkoztatni szokták, általában a magántulajdon intézménye, holott e vonatkozásban a szocializmusnak nem az a botrányköve, hogy egyes emberek bizonyos tárgyakkal, sőt az sem, hogy termelőeszközökkel korlátlanul rendelkeznek, hanem az, hogy mindezt korlátozás nélkül átörökíthetik, s ezáltal a társadalmi és gazdasági lehetőségek elosztásában egy osztályszempontú, születésrendi szelekciót hoznak létre.
Teljesen hiábavaló lenne, ha abszolút esélyegyenlőséget követelnénk egy élet indulásakor – egy tehetős család gyermeke mindig előnyben lesz a kulturális javak megszerzésében, sportolási lehetőségekben, az első kocsi és lakás megszerzésében – s jogos az a szülői törekvés is, hogy ebben segíteni akarnak a gyerekeiknek. Ugyanakkor látható, hogy a teljes vagyon öröklése egyben a politikai, társadalmi hatalom átörökítése is – ami már igazságtalan. Liska Tibor munkásságából is tudjuk, hogy nem is a leghatékonyabb.
Természetesen nem könnyű meghatározni az un. „jogos örökség” mértékét, vagy kialakítani azokat az üzleti technikákat, melyekkel biztosítható, hogy a tulajdonrészek kötelező értékesítése vagy tőzsdére vitele ne járjon az adott cég elértéktelenedésével. Az viszont egyértelmű, hogy az így befolyt pénzeket az egyenlő (egyenlőbb!) társadalmi esélyek biztosítására kell fordítani – akár úgy is, hogy ennek jelentős részét planetáris szinten kell hasznosítani.
Kizsákmányolás kizárásának programja. (Érdekes adalék, hogy a maga korában Bibó bírálta a szocdemeket, hogy nem elég radikálisak az államosításban.)
Érdekes volna azonban egy olyan jogi szervezeti formán törni a fejünket, melynek az a lényege, hogy a vállalkozások alapítása, amikor a vállalkozó részéről valóságos vállalkozásról van szó, a teljes szabadság és profit jegyében folytathatik, míg bizonyos idő eltelte után, amikor a vállalkozásból bevezetett üzem lesz, az alkalmazottak belenőnek a társas tulajdonosságba. Ma is megfontolandó gondolatok – ráadásul tudjuk, hogy ha nem is igazi tulajdonosként, inkább a vállalathoz való kötődés segítésére, de széles körben alkalmazzák a dolgozói részvények rendszerét.
Bibó alapján is felesleges azokkal – a vulgármarxistákkal – vitatkozni, akik szerint a tőke, az értéktöbblet eleve kizsákmányolást jelent – azonban van még tisztáznivaló.
Amikor Marx élt, még nem ismerték a játékelméletet. Marxból ezért azt lehet levezetni, hogy vagy a tőkés - vagy a munkás lehet a nyertes. (Más dolog, hogy ma kikből állhat a munkásosztály).
Egy parlamenti mandátum megszerzése: zéró összegű játszma, csak egy győztes lehet.
De a politika, a gazdaság nem az. De legalább is nem törvényszerű, hogy az legyen.S a legnagyobb tragédiák akkor történnek, amikor egy győztes-győztes játszmánál a felek nem ismerik fel a helyzetet, s egy zéró összegű játszma szabályai szerint viselkednek. Ezt hívják háborúnak.
Mindenesetre a baloldalnak van egynehány eszmei tisztázandója, pl. hogy mit jelent a kizsákmányolás, milyen legyen a viszonya "A" tőkéhez. Meggyőződésem, hogy a profit, az "értéktöbblet" önmagában nem kizsákmányolás, csak akkor, ha a profit az egyenlőtlen feltételekből származik. S különösen izgalmas kérdésnek tartom, hogy meddig "munkabér" a munkabér - vagyis meddig a munkaerő újraelőállításának költsége - s különösen egy tudás-igényes munkakörben az egyén felhalmazott tudás-tőkéjének a megtérülése, vagy ha tetszik, a profitja. Ez sem könnyű - de addig is meg kell találni a szövetségeseket: A Föld sorsáról különböző szcenáriók ismertek, de minden bizonnyal azokat a törekvéseket célszerű támogatni, melyek a kultúrák közeledéséhez vezetnek, megakadályozzák a természet és az elmaradottabb világok kizsákmányolását, érvényesíti a komparatív előnyöket, megakadályozza a monopóliumokat, pl. a méretek korlátozásával, a liszenszek idejének korlátozásával és hozzáférhetőségével. A gazdasági racionalitás és a stabilitás is azt követeli, hogy a „forró pénzek” mozgása ne váljon el a jelenlegi mértékben a reálfolyamatoktól.
Míg az elátkozott, az ördög földi helytartójaként is ismert menedzser hajlamos a a tőzsde napi szorításában rövidtávú érdekeknek megfelelően viselkedni és kiszolgálni a „forró tőkét” – a „vezető” (leader) stratégiában gondolkodik, s ehhez partnere a szakmájára büszke mérnök is. A menedzser csak akkor változtat a viselkedésén, ha erre kényszerítik – kevésbé a politikusok, mint inkább a civilek, akik véleménye meghatározó lehet az adott cég imédzsében – a kialakult képben. Így a multi Danone is tárgyalmi kényszerült a győriekkel – de pl. a Schell, (pardon: egy kagylós olaj-multi) mely fegyveres konfliktusokkal volt összehozható, illetve világbotrányt okozott, hogy veszélyes hulladékokat süllyesztett a tenger fenekére – ma a környezet-tudatosság (social responsibility) élharcosa, s ebben a leginkább környezetterhelő cégek is követik – igaz, elsősorban otthonukban.
Minden gazdasági vállalkozás örül, ha monopol-helyzetbe kerül – ugyanakkor képesek belátni, hogy az élet nem feltátlenül un. zéró-összegű játszma. S minél hosszabb távú az érdekeltség, ez annál inkább érvényesül, legyen szó az energia-forrásokról vagy éppen a feszítő társadalmi különbségekről. S bizonyított, hogy távlatban azok a vállalkozások versenyképesek, melyeknél nem csak a hatékonyság a kulcsszó, hanem ahol tőkének tekintik a tudást, az embert.
A NewDeal, a szociális piacgazdaság nemzeti keretekben annak a felismerése, hogy a felek (tőke-munka) közt létrejöhet nyertes-nyertes kapcsolat.
Most globális, "planetáris" keretekben kell, s szerintem lehet lehet is megtalálni a nyertes-nyertes játszmákat.
Az egyenlő társadalmi biztonság: 1945-ben jogos igényként fogalmazódott meg pl. a nyugdíjnak egy egyetemes biztonsági rendszerbe (öregségi biztosítás) való beolvasztása. Ez egyrészt megvalósult, másrészt megváltoztak a viszonyaink. Ma már tudjuk, hogy a hagyományos felosztó-kirovó nyugdíjrendszer fenntarthatatlan – az egészségügyben pedig megoldhatatlan, hogy mindenki számára biztosítható legyen a legkorszerűbb, legmagasabb szintű egészségügyi ellátás.
Ha az előzőek alapján elfogadjuk a magántulajdon létét – ennek következményei vannak e nagy rendszerekben is.
Meg kell határozni, hogy mi az a gyakorlati létezésminimum, amit akár társadalmi, állami erőforrásokból is biztosítani kell: ez nem lehet több, mint hogy minden magyar állampolgárnak legyen hol aludnia és tisztálkodnia, naponta egyszer jusson meleg ételhez s jusson hozzá az alapvető egészségügyi ellátáshoz.
Társadalmi minimumként azt kell tekintenünk, ami ahhoz szükséges, hogy minden gyereknek lehetősége legyen az őt megillető oktatáshoz, napi háromszori étkezéshez, tanulási lehetőséghez, a kultúrával való megismerkedéshez.
A nyugdíj rendszerben csak olyan mértékű szolidaritási elvet szabad érvényesíteni, mely a gyakorlati létezésminimumot biztosítja, de a nyugdíj alapvetően az egyéni megtakarításoktól függjön.
Az egészségügyben meg kell tartani az országos kockázatközösséget – hogy a befizetés jövedelemarányosan, vagy a Bokros által preferált azonos összeg szerint történjen, az további vita kérdése lehet. Az könnyen belátható, hogy ez a keret csak korlátozott ellátásokat tesz lehetővé, de ha nem is könnyen, meghatározható, hogy az olyan általános állami feladatokon túl – sürgősségi ellátás, járványvédelem, stb. – az egyes betegségek milyen szintű kezelése (protokollja) „fér bele” a keretbe. Pl: a TB biztosít egy adott betegségre egy bizonyos gyógyszert, illetve hatóanyagot – de a legkorszerűbb, legmodernebb készítményért már a saját zsebbe kell nyúlni – vagy az emelt szintű szolgáltatásokra, juttatásokra kiegészítő biztosítást kell kötni. (Biztos, hogy sokan felháborodnak ezen a megoldáson – pedig sokkal tisztességesebb, mint az a jelenlegi rendszer, amikor összeköttetésekkel, hálapénzzel valójában a kisebb esélyű emberek elől „nyúlják le” a „tehetségesebbek” a közösből.)
A tervgazdálkodás gondolatának is helye van a világunkban. Kornai (A hiány, 1980) alapján is jól tudjuk, hogy a központi tervutasítás rendszere mennyire káros – s egyben erkölcstelen is. Ugyanakkor a legújabb világgazdasági válság egyértelművé tette, hogy a globálissá vált tőke működésének kereteit globálisan kell megtervezni. Minél hosszabb távra tekintünk, annál inkább szükség van a tervezésre. Ha megnézzük azokat az országokat, melyek a XX. sz-ban irigylésre méltó, élhető körülményeket formáltak maguknak, azt találjuk, hogy ott megoldották a tőke – és a munka összebékítését, gondoljunk a jóléti államra, a skandináv modellre. Láthatjuk, hogy mindez működőképes volt mindaddig, amíg a felek egy-egy országot, vagy kiterjesztve (Nyugat-) Európát képviselték. Mára azonban a tőke globálissá vált – vele helyi szinten nem lehet egyezkedni, mert ha be is látja, hogy a bérből- és fizetésből élők magasabb életszínvonalat szeretnének – de könnyedén továbbáll oda, ahol alacsonyabb a munkaerő költsége, keveset kell költeni munkavédelemre, s elnézőek – ha egyáltalán léteznek – a környezetvédelmi hatóságok. Mindez arra utal, hogy a „New Deal”-t is globális – vagy ha ez a kifejezés sokakat bánt, akkor: planetáris – szinten kell megkötni. A Föld sorsáról különböző szcenáriók, lehetséges változatok ismertek, de azokat a törekvéseket kell támogatni, melyek a kultúrák közeledéséhez vezetnek, megakadályozzák a természet és az elmaradottabb világok kizsákmányolását, érvényesíti a komparatív előnyöket, megakadályozza a monopóliumokat, pl. a méretek korlátozásával, a liszenszek idejének korlátozásával és hozzáférhetőségével. A gazdasági racionalitás és a stabilitás is azt követeli, hogy a „forró pénzek” mozgása ne váljon el a jelenlegi mértékben a reálfolyamatoktól, a folyamatok átláthatóak és kontrollálhatóak legyenek.
Ezek alapján lehet kialakítani a régiók, országok közötti kapcsolatokat, megoldást találni az Észak-Dél problémára – megfelelő projektekkel, ha tetszik: tervgazdálkodással.
(A büntetőjog terén sajnos, aktuális viták zajlanak – de ehhez végképp nem értek.)
A szocialisztikus közjogi fejlődés a pluralizmus, az államhatalmaknak még nagyobb mértékű megosztása, gazdasági, politikai, igazságszolgáltatási és kulturális síkon való függetlenítése felé mutat.
Ez valójában a polgári demokrácia kritériuma.
Magyarország ma az ellenségeskedő politikai erők által uralt balkáni állapotban van. Gazdasági, társadalmi, politikai rendszereinkben sikeresek akkor lehetünk, ha ez a mentalitás megváltozik – ehhez viszont meg kell változnia ezeknek a rendszereknek is. Az átalakításnak ez a paradoxonja egyben arra is utal, hogy a megoldás meghaladja egy politikai erő kereteit.
Az elmúlt 20 év kedvezőtlen tapasztalatai kiábrándulttá tették az állampolgárokat. Veszélyes dolog lenne felrúgni a parlamenti demokratizmust – nincs helyett jobb, működőképesebb.
A technikai lehetőségek ma már azt is lehetővé tennék, hogy naponta akár több népszavazást is lefolytassunk. Amíg a 4-5 évente zajló parlamenti választások esetében – jobb híján – belátható, hogy meghatározó a szimpátia, a szubjektivitás – észre kell vennünk, hogy a konkrét népszavazási kérdésekben ez már elfogadhatatlan: dönteni a megfelelő információk birtokában, a lehetséges változatok előnyeinek/hátrányainak mérlegelésével lehet – ennek a feltételei azonban országos népszavazás esetében nem biztosíthatóak. Dönteni ott kell, ahol ahhoz az információk ehhez rendelkezésre állnak – konkrét kérdésekben ez maximum az önkormányzati kérdésekben várható el.
Erről a fő politikai erőknek konszenzusra kell jutniuk – egyben biztosítani kell, hogy a polgárok megismerhessék az önkormányzatok ügyeit, a döntések előkészítése során ők is tisztában legyenek a döntési kritériumokkal – s hallathassák hangjukat, akár szavazhassanak is. Mindehhez persze az internetes, virtuális csoportmunka módszereit alkalmazni kell, hiszen látható, hogy mennyire torz szavazásokkal találkozhatunk a különböző net-es portálokon.
Bár a pártokra jellemző, hogy ál-civil szervezeteket hoznak létre – a valódi civil intézmények és szervezetek megerősödésére lenne szükség. Ennek infrastrukturális támogatása, hátterének megteremtése állami segítséget igényel.
Mindenképpen újra kell gondolni a helyi adózás, illetve közteherviselés rendszerét, ami azt jelenti, hogy helyben mondják meg, hogy milyen közszolgáltatásokra tartanak igényt, annak forrását milyen bevételekből teremtsék meg, s hogyan ellenőrizzék a felhasználást.
De nem az a legfontosabb, hogy erről mit gondol a pártküzdelmekkel elfoglalt, vagy abba belefáradt idősebb nemzedék. A fiatalok, életkori sajátosságaikból adódóan is „lázadók”, érzékenyen reagálnak az általuk igazságtalannak, ellenszenvesnek tekintett dolgokra és eseményekre. Ezt a kritikát, teljesítmény-orientáltságot kell a fenti, civil értékekkel társítani.
Összefoglalás: A szocialisztikus fejlődés a merev és mechanikus formák (magántulajdon, szabadságvesztés stb.) helyett a feloldott és variált, szabad formák felé mutat.
