Hankiss tanár úr egy izgalmas könyvre hívta fel a figyelmet: http://nol.hu/velemeny/europa-es-a-minotaurosz-1504145 Reframing Europe’s Future. Challenges and Failures of the European Construction - (cca: Európa újragondolása - kihívások és kudarcok) - gondoltam, megveszem magamnak karácsonyra. A közel 40 eFt-os ártól visszahőköltem - így megvárom a magyar fordítást, de addig is, megírom magam a könyvet :-)
Hankiss tanár úr egy izgalmas könyvre hívta fel a figyelmet: http://nol.hu/velemeny/europa-es-a-minotaurosz-1504145 Reframing Europe’s Future. Challenges and Failures of the European Construction - (cca: Európa újragondolása - kihívások és kudarcok) - gondoltam, megveszem magamnak karácsonyra. A közel 40 eFt-os ártól visszahőköltem - így megvárom a magyar fordítást, de addig is, megírom magam a könyvet :-)
(Természetesen megvárom a magyar fordítást - de "slágvortokban" megpróbálom megfogalmazni a magam véleményét, akár korábbi posztjaimra hivatkozva - s közben kíváncsian várom, mi is van a tanulmányban.)
Demokráciák: Ma a demokráciamodellek egész sora működik (jólrosszul) Európában. Liberális – tekintélyelvű – többségi – plurális – oligarchikus – meritokratikus – elit/ mandarin – választott – dinasztikus – (republikánus) – posztmodern/ interaktív – e-demokrácia – önkormányzó – bürokratikus – anarchikus – delegatív – direkt – formális demokrácia…
Közülük több (elvben) kölcsönösen kizárja egymást, és az a tény, hogy az EU-n belül valamiféle kooperációra vannak kényszerítve, súlyos működési zavarokhoz vezethet. Milyen együttműködés képzelhető el ugyanis egy liberális és egy tekintélyelvű demokrácia között? Egy önkormányzó és egy centralizált, bürokratikus demokrácia között? Egy választott és egy dinasztikus demokrácia között? Egy formális és egy tényleges demokrácia között? Egy patriarchális vagy oligarchikus és egy interaktív, posztmodern demokrácia között? Melyik modellt preferálja majd a jövőben az Európai Unió? Vagy van valami jól kidolgozott terv e sokféle modell eredményes együttműködésére?
Könnyű helyzetben vagyok, mert a témáról már korábban kifejtettem a véleményemet: http://geo.nolblog.huhttp://geo2.blog.hu/media/image/2014-12-19/8247934/. Röviden: demokrácia = népuralom, ezt pedig (az ellenőrzés, kontroll fontossága mellett) döntésekkel lehet gyakorolni. A valódi döntéshez pedig tudás, felkészültség, ismeret kell - ez meghatározza, hogy milyen esetekben lehet szó a bázis-, bevonó- vagy közvetett demokratizmus formáinak használatáról.
Demokrácia és nemzet: két egymástól alapvetően különböző társadalomszervező rendszer. A demokrácia sokféle, egymásnak gyakran ellentmondó társadalmi érdek összjátékát van hivatva biztosítani, úgy, hogy a szereplők mindegyike a lehetőségekhez képest jól járjon. A „Nemzet” viszont az egész társadalom homogén egységét hirdeti. A részérdekek fölött ragyog a nemzeti lobogó. Részérdekek küzdelme és az egység apoteózisa: hogyan hangolhatók össze? Ma, a demokratikus intézményrendszer működési zavarainak és a nemzeti érzések/törekvések erősödésének korában különösen nehéz lesz választ találni erre a kérdésre.
A nemzet szerepe kitüntetett marad a kultúrák sokszínűségének fenntartásában, ami egyben a társadalom megmaradásának is feltétele.
Demokrácia és kapitalizmus: Hasonlóképpen: a demokrácia és a kapitalizmus két különböző és egymásnak nagymértékben ellentmondó logika szerint működik. A demokrácia célja/feladata az, hogy a társadalmi érdekeket a lehető legnagyobb mértékben összehangolja, s ezzel a társadalmi jólétet és jóllétet a lehető legmagasabb szinten tartsa. A kapitalista gazdasági rendszer funkciója viszont az, hogy a tőke működését optimalizálja, és a tulajdonosi osztály hasznát magasan tartsa.
Ez évszázados konfliktus, amely csak úgy működhetett, hogy a társadalom többségét állandó agymosásnak vetették alá. Az uralkodó osztályok intézmények egész sorának segítségével győzték meg az embereket arról, hogy a tőke (és nem a munka) a főszereplő,mert ő működteti a gazdaságot, hoz létre munkahelyeket, segíti az embereket, családokat abban, hogy megélhessenek. Van az Európai Uniónak terve arra, hogy jobb egyensúlyt hozzon létre tőke és munka között? A jelenlegi válságban sajnos a mérleg nyelve egyre inkább a tőke felé billen.
A demokráciának akkor van pozitív jelentése, ha biztosítható, hogy a döntések a közjó érdekében történjenek - ehhez viszont konszenzus kell a közjó értelmezéséről. Ha - javaslatom, illetve leszűrt tapasztalataim alapján - ezen nem a szereplők pillanatnyi, hanem a társadalom távlati érdekét tekintjük annak, vagyis a szociális, környezeti, kulturális, gazdasági fenntarthatóságot - akkor ez alapján megoldásra juthatunk.
A kapitalizmus piacgazdaságot jelent, versenyt, magántulajdont. A demokráciát nem a kapitalizmus fenyegeti - hanem a tőkések. Azok, akik verseny helyett aszimmetrikus viszonyokra törekednek, állami/politikai szereplőkkel szövetkezve monopol helyzeteket alakítanak ki, kisajátítják a természeti erőforrásokat, stb., vagyis korlátozzák a versenyt. A demokráciát nem a magántulajdon fenyegeti - hanem a tulajdonnal való rendelkezés felügyeletének, ellenőrzésének a hiánya. A demokráciát nem a profit fenyegeti, hanem a hosszú távú érdekek és szempontok háttérbe szorulása, vagy ha a profit nem valós teljesítményekből, hanem előjogok kihasználásából származik.
A nép saját döntése, hogy az anyagi javak halomozását, vagy a jólét helyett a jól-létet tekinti-e elsődlegesnek.
Kulturális hagyományai alapján Európa áll a legközelebb ahhoz, hogy átértékelje a munka fogalmát: a hagyományos értelemben vett bérmunka szerepe egyre csökken, az automatizálás és robotizáció, netán a mesterséges intelligencia megjelenésével a legtöbb szellemi munka is feleslegessé válhat.
Demokrácia és szabadság: A hosszú demokratikus tradíciókkal és magas életszínvonallal rendelkező, magasan fejlett nyugat-európai országok polgárai sokkal jobban profitálnak, profitálhatnak az adott szabadságjogokból, mint a szegényebb, kevésbé fejlett országokban élő társaik. Hosszú történelmi folyamat mélyítette el ezt az „igazságtalanságszakadékot.” Megszüntetése rendkívül nehéz feladat lesz. Az EU jelenlegi erőfeszítései dicséretesek, de teljességgel elégtelenek.
Demokrácia és a hiányzó társadalmi szerződés 1989-ben szinte szóba sem került egy európai társadalmi szerződés megkötése. A gazdasági és társadalmi tőke, illetve a lehetőségek elosztása azóta is,mind a mai napig erősen el van torzulva az EU régi tagországiban élők javára. Egy többé-kevésbé méltányos társadalmi szerződés hiányában a Brüsszel által bevezetett reformok elitista kísérletek. Nem föltétlen alkalmasak arra, hogy valódi nemzetközi közösséget építsenek fel. Az új tagállamok közül néhány, úgy látszik, képes felzárkózni, de a többség egyelőre hátul kullog, lemarad. Ez súlyosan fenyegeti az EU sikeres jövőjét.
Demokrácia és társadalmi egyenlőtlenség: Igazi rejtély az, hogy a demokratikus rend egyáltalában hogyan képes működni a jelenleg adott, elképesztően nagy helyi és globális egyenlőtlenségek környezetében. Ezeknek az egyenlőtlenségeknek a felszámolása ma még szinte lehetetlen feladatnak látszik. Mit tehet az Európai Unió annak érekében, hogy ezek a feszültségek ne vezessenek robbanáshoz a tagállamokban, s különösen ne a globális erőtérben?
Demokrácia és szegénység: Martin Lipset és mások meggyőzően érveltek amellett, hogy a mélyszegénység környezetében a demokrácia intézményrendszere nem tud jól működni. Ennek tudatában az Európai Uniónak sokkal többet kellene tennie a szegénység felszámolása érdekében a fejletlenebb tagállamokban. A kérdés az, hogy hogyan lehetne meggyőzni az unió jómódú országait, hogy nagyobb mértékben segítsék a szegényebb tagállamokat, és – ami még fontosabb – hogyan lehetne arra ösztönözni vagy akár késztetni a tagországok uralkodó osztályait, hogy rendszerüket a nagyobb társadalmi igazságosság jegyében fokozatosan átalakítsák. Ez a kérdés ma inkább csak a retorika szintjén jelenik meg.
Demokrácia és „testvériség”: Az egész Európára kiterjedő társadalmi szolidaritás ma még rendkívül gyenge. A régi tagállamokban az emberek a) élvezik privilégiumaikat, és büszkék arra, hogy ők az „igazi” európaiak; b) kétségekkel küszködnek, tiltakoznak az unió tehetetlenkedése ellen, és egyre erőteljesebben követelnek mérsékelt vagy radikális reformokat. A kevésbé sikeres tagállamok polgárai egyre kevésbé hisznek abban, hogy az unió a segítségükre siet, és egyre bizonytalanabbak abban, hogy hogyan alakul a sorsuk a következő évtizedekben. Egyre fásultabbak, s közülük egyre többen közelednek azokhoz a szélsőséges mozgalmakhoz, amelyek jobb jövőt ígérnek nekik. Az EU egyelőre mintha képtelen lenne arra, hogy az igazi európai szolidaritás kialakításán dolgozzon.
Meggyőződésem, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség témáit csak együttesen szabad tárgyalni - ezek csak együtt értelmezhetők, együtt fejlődhetnek, bármelyik ág "túlhatalma" káros lehet.
A szabadság lényege, hogy azt tehetjük, ami nem korlátozza mások jogát – legyen szó az egyének és közösségek véleménynyilvánításáról, világnézetéről, vállalkozásáról, az állampolgári és emberi jogok érvényesüléséről. Jogállamot és demokratikus intézményeket jelent, valamint a szabad vállalkozáson és a magántulajdonon alapuló piacgazdaságot feltételez. Az egyenlőség szó arra utal, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő, a származás és a társadalmi helyzet szerinti megkülönböztetést eltörölték, és hogy mindenkit egyéni képességei és teljesítménye alapján ítélünk meg. Így jelenti a lehetőségekkel arányos egyéni és közösségi felelősségvállalást, az állampolgári részvételt. A kisebbségek jogainak tiszteletét, és esélyegyenlőséget, a nehezebb helyzetből indulók lehetőségeinek biztosítását jelenti. A testvériség annak a felismerése, hogy "Ne tégy olyat mással, amit nem akarsz, hogy más tegyen meg veled; tégy mindig olyan jót másokkal, amit magad is szeretnél." Ez a bajba kerülteknek a közösség általi segítését, a széles körben hozzáférhető jóléti rendszereket, társadalmi és szociális biztonságot jelenti – kisközösségedben, országodban – és az egész világon. Jelenti mások meghallgatását és megértését, a béke és a Föld-, a kulturális sokszínűség megőrzését, ennek érdekében a cselekvő, együttműködő kapcsolatokat.
Mindez alapján a szerzők a szolidaritásra koncentrálnak - nem véletlenül, hiszen az alkotmányos és szabadságjogokkal összességében nincs baj az EU-ban. Az egyenlőtlenségnek, a nagy társadalmi különbségeknek, különösen a szegénységnek nagyon fontos erkölcsi, etikai vetülete van - de sokkal jobb, ha racionális érvekre is hivatkozhatunk. Bizonyított, hogy a nagy különbségek veszélyesek egy társadalomra, a társadalmi kohézió viszont meghatározó módon hozzájárul a társadalom versenyképességéhez, annak alapja. Ezért érdemes elolvasni Csery Péter részletes és meggyőző elemzését, melyben gazdasági és szociológiai érvekről olvashatunk. Mivel e témának nagy terjedelme van, csak egy példával szeretném hangsúlyozni, hogy "a tőkének", a tőkéseknek sem lehet érdekes a szegénység. Nem pontos a hasonlat, de egyszerű. Ha a piacon megvásárolható ermékek ára c + v + m, akkor az m nem nőhet a v rovására, mert csökken a vásárló erő. Lényegében ez volt az alapja az adenauert szociális piacgazdaságnak - most már "csak" az a felafat, hogy ezt világméretekben is meg lehessen valósítani.
A különbségek azért is nőhetnek, mert a tőke képes az olcsóbb erőforrásokhoz hozzájutni a fejletlenebb országokban - de a vagyoni felhalmozás az "otthon" jelenik meg. A különbségek másik forrása az, hogy mivel "dematerializálódott" a gazdaság (megszűnt az arany-standard, a termékek jelentős része szellemi termék, stb), így érvényesülhet az a hálózatelmélet által is megerősített tény, hogy a kulcspozíciókban lévők szerepe és ereje egyre növekszik a jobb kapcsolatok, a lehetőségek ismerete segítségével - majd a kapcsolati tőke kihasználásával képes kisajátítani erőforrásokat, korrumpálni az államokat, stb. Ugyanakkor a hálózatelmélet arra is rámutat, hogy a túlzottan hierarchizált hálózatok kevésbé működőképesek, sérülékenyek, ezért az egyik megoldás az un. "gyenge", másodlagos kapcsolatok támogatása (átláthatóság, ellenőrizhetőség, illetve monopólium ellenes törvények és intézkedések.)
A vagyon, ill. a progresszív örökösödéi adó lehet a másik megoldás - ha ezt valóban be lehet szedni, s nem lehet kibújni alóla. (Úgy tűnik, a Liska-modell még sokáig visszaköszön.)
A szellemi tőke játszhat moderáló szerepet - de ha túlzott a vagyon koncentráció, akkor alapvetően csak ez a kör tudja ezt igénybe venni - s például felvásárolja az ígéretes vállalkozásokat. S felvetem: a termelékenység növelésével, akár a komparatív előnyök érvényesülésével is, de a szakképzetlenebb tevékenységek iránti igény csökken, ami további jövedelem-különbségekhez vezet. Ugyanakkor az belátható, hogy az igazán kvalifikált emberek számára végezhető értékes tevékenységek lehetősége végtelen - oktatás, egészségügy, szociális munka, kutatás-fejlesztés - csak nem biztos, hogy ez a hagyományos értékmérővel, a profittal is kimutatható (rövid távon) - másrészt az egyének képességei sem biztos, hogy megfelelnek az ilyen munkakörök követelményeinek. Mindez az egész világ problémája.
Az EU elvileg helyesen, a GDP arányában befizettet a tagországokkal egy olyan alapba, melyből a fejletlenebb országok a felzárkózásukhoz vehetnek igénybe forrásokat. Amit vizsgálni kell: miért nem történt meg a szükséges felzárkózás, másrészt hogy elegendőek-e ehhez a források. Tekintve, hogy a felzárkózás a centrum országait is erősíti, részükről ez nem tekinthető jótékonykodásnak, ugyanakkor a megvalósítás nemzeti hatáskör, az EU lényegében csak formai ellenőrzéseket végez. Amíg egy elmaradott kistérség fejlesztése komplex programot igényel (oktatás, képzés, közösségépítés, munkahelyteremtés, stb) - addig a finanszírozás projekt alapon történik.
Demokrácia és a nemzetállam érdekei: Más országokkal versenyezve nagy a kísértés a nemzetállam számára, hogy szűkítse a demokratikus szabadságjogokat, és az egész társadalmat egy közös szent ügy zászlaja alatt egyesítse. Sok politikus gondolja úgy, hogy a demokrácia és a hatékony kormányzás nem egyeztethető össze. Miként ösztönözhetné az EU a botladozó tagállamait arra, hogy mondjuk Dánia vagy Finnország példáját kövessék, ahol sikerült a demokrácia és a dinamikus kormányzás egyensúlyát megteremteni?
Rövid távon - nincs megoldás. Az euro-atlanti polgári jogállam arra az elvre épül, hogy az egyének számára biztosít jogokat, s feltételezi, hogy felelős emberek hoznak döntést saját, s a társadalom sorsáról. A részvételi, deliberatív demokráciára ösztönöz (jó esetben), alapeleme a vita, mely kulturális és egyéb témákat is érinthet, de feltételezi, hogy a szabad felek alapvetően ésszerű keretek között folytatják le. Ezzel az önreflexív modellel szemben egészen más az alapelve a fundamentalizmus(ok)nak, melyek az emberi lét teljességének szolgálatát hirdetik - de általában szigorú közösségi normatívák, törvények alapján. Az e csoportokba való tartozás azonban nem tudatos választás eredménye, nem érvényesül az egyén szabadsága, így az egyén a közösségnek alávetetten él. Ennek ellenére a gyakorlatban a nacionalizmusok, sovinizmusok fundamentalizmusa még ma is jelentős erő - ahogy az egész világban, így az EU országaiban is. A hosszú távú fejlődés biztosítéka a sokszínűség - a nemzeti kultúrákat továbbra is védeni kell, erre vonatkozóan biztosítékokat (és forrásokat is) kell adni - miközben a többi kérdésben a nemzeti keret racionálisan nem is értelmezhető, a nemzetközi gazdaság felügyeletében, szabályozásában, globális megoldásokat érintő témákban (pl. klímavédelem) pedig kimondottan hátráltató tényező. A megoldás a föderális EU lehetne, ahol ráadásul a régiók szövetkeznének - de a kormányok a felhatalmazásukat saát országuk polgáraitól kapják - akik ezt a megoldást ma a nemzeti érdekek elárulásának tekintenék.
Demokrácia és a globális ha talmi játszma: Egyre több példa van arra, hogy demokratikus államok zárójelbe teszik a demokratikus játékszabályokat, ha a globális küzdelemben érdekeik ezt kívánják. És ugyanezt teszik, ha nemzetbiztonsági szempontjaik ezt megkívánják. Az utóbbi években régi nagy demokráciák is erre a veszélyes útra léptek. Hogyan lehetne ezt a trendet megfordítani?
Csak azzal vitatkoznék, hogy "egyre több a példa" - mivel ez korábban is így volt, például amíg két világrendszer működött. Valamikor majd egy föderalista világ alakulhat ki - addig viszont azt kell biztosítani, hogy ne legyen egy vagy újra kétpólusú a világ. Ez ügyben az EU azt teheti, hogy maga is egy önálló és erős pólussá válik, mely gazdasági és politikai értelemben összevethető erejű az USA-val, Kínával, Dél-Afrikával, Dél-Amerikával. (Kérdéses Oroszország szerepe, s valószínűleg stabilabb lenne a világ, ha létezne egy egységes közel-keleti iszlám állam is.). Amennyiben ez egy ténylegesen többszereplős játszma, akkor nagyobb az esélye a közös megoldásoknak - legyen szó a gazdaság, környezet, békefenntartás, fejlesztési programok területeiről.
Demokrácia és kolonializmus: Demokrácia otthon és tekintélyelvi uralom vagy akár despotizmus a gyarmatokon: évszázados receptje ez az imperializmusnak. Hogyan lehet majd felszámolni ezt a gonosz kettősséget?
Ezt a felvetést nem értem - hiszen formálisan ma már nagyon kevés gyarmat van, ezek is inkább "határon túli területekként" működnek. Ennél fontosabbnak tartom a volt gyarmatok, a világméretű szegénység kérdését. Elöljáróban egy szomorú tény: a világban nem azok a legszegényebbek, akiket erőfölényükkel, politikai eszközökkel kizsákmányolnak (gyerekmunka, munkavédelmi előírások hiánya), éhbérért alkalmaznak - hanem azok, akik még ezen a körön is kívül esnek. Ahol nincsenek természeti erőforrások, használható földek, ahol nincs se nemzeti, se nemzetközi tőke. (Magamtól ezt le sem merném írni, ha nem olvastam volna Dan Rodrik - a Harvard Egyetem közgazdász professzora - A Globalizáció Paradoxona c. könyvében: szerinte ha a jogvédők és egyéb jó szándékú aktivisták, szervezetek fellépése eredményeként megszüntetik pl. Indiában a gyerekmunkát, akkor még attól a bevételtől is megfoszthatják a helyi családokat.) Úgy gondolom, hogy az effajta kizsálmányolásnak körbe kell érni a glóbuszon, hogy utána "megfogható" legyen a tőke, számon lehessen kérni a munkakörülményeket, a minimálbért, stb. A megoldás hasonló, mint az EU integrációnál: a szegény társadalmakat támogatni kell - nem pusztán emberbaráti szeretetből, hanem jól felfogott érdekből. Egy integrált világpiac összességében mindenki számára kedvezőbb, ugyanakkor a helyi gazdaság fejlesztése, a megélhetés biztosítása azért is elkerülhetetlen, mert különben a bevándorlás kezelhetetlen problémává válik a gazdag országokban is.
Demokrácia és az oligarchia vastörvénye: A kötet több szerzője ír arról, hogy több európai országban, s magában az EU-ban is, egyre inkább érvényesül az oligarchizálódás vastörvénye. Hogyan menekülhetne meg az EU ebből a fojtogató szorításból? Vajon az interaktív és/vagy az e-demokrácia kibontakozása gátat tud-e vetni ennek a folyamatnak?
Számunkra, magyaroknak különösen élesen vetődik fel a kérdés, általános a (minden oldali) elitellenesség. Ha egy szervezet folyamatos megújításra, innovációra kényszerül, ezt a vezetőitől is kikényszeríti - vagy "versenyhátrányba" kerül. Ezt a kihívást az NGO-k és szakmai szervezetek jelenthetik, az átlátható és bevonó döntéshozatal pedig megakadályozhatja, hogy a döntések kisajátíthatók legyenek. Egy politikai szervezet különösen hajlamos arra, hogy az egyszer megválasztott vezetői kezébe adja a döntéseket. A vezetők teljesítményének értékelése, a szervezeten belüli kontrollmechanizmusok, a vezető testületek folyamatos frissítése, a vezetői rotáció lehetnek a biztosítékok a hatalmi struktúra megmerevedésének a kivédésére. A korszerű technika lehetővé teszi, hogy a véleményeket könnyen be lehessen gyűjteni, s még időben megszólaljon a "riasztócsengő".
Kérem, szóljanak, ha megjelenik a könyv!!!
