Izgalmas, s vitára, párbeszédre hívó témákat vet fel Braun Róbert. Tavasszal már lezajlott egy hulláma annak, hogy fiatalok éles támadásokat fogalmaztak meg az idős(ebb) generációval, a féltudású elittel kapcsolatban. A dolognak van egy pikáns vetülete is - tudtommal a szerző az MSZP politikusa - mely párthoz a zember lenginkább társítani tudja mindazt a kritikát, ami a cikkben megfogalmazódik. De most nem erről van szó.
Izgalmas, s vitára, párbeszédre hívó témákat vet fel Braun Róbert. Tavasszal már lezajlott egy hulláma annak, hogy fiatalok éles támadásokat fogalmaztak meg az idős(ebb) generációval, a féltudású elittel kapcsolatban. A dolognak van egy pikáns vetülete is - tudtommal a szerző az MSZP politikusa - mely párthoz a zember lenginkább társítani tudja mindazt a kritikát, ami a cikkben megfogalmazódik. De most nem erről van szó.
Nem vagyok a féltudású elit tagja: tudásom messze az 50 %-tól, s sosem tartoztam a megmondó-emberek vagy a döntéshozók közé. De bizonyos tudást és tapasztalatot tán összeszedtem - bár a cikk olvastán kétségeim támadnak. Már az elején, amikor "osztályszerkezetről" olvasok. Mert hogyne tudnám, hogy van lent és fent, sőt, nagyon fent és nagyon lent - de eddig úgy tudtam, hogy ez a hagyományos osztály-fogalommal nem írható le. Ugyancsak zavarba ejt, hogy tudományos kutatások szerint meglepően változatlan a magyar társadalom értékszerkezete - a szerző nem ennek figyelmen kívül hagyását kéri számon a nyugdíjazandókon. Az elitünk siralmas teljesítménye valóban jól lemérhető jelen állapotunkon - de nem elég a nyugdíjazás, a fiataloknak is teljesítményt kell felmutatniuk. (Például nem csak Pénzügykutatósok vannak, akik tán mégsem annyira orthodoxok, mint ahogy a cikkből kitűnne - de létezik Költségvetés Felelősségi Intézet is, vagy érdemes olvasni a Portfolió elemzéseit is.) Bár szerintem a szerző igazából a politikai elitre gondolhatott, (elfelejtve, hogy milyen fiatal és tehetséges külügyminiszterünk van éppen), magam sikeres szerveződést kívánok az új generációnak. Deklaráltan nem létező tudásom miatt eleve nem kívánok ehhez javaslatokat megfogalmazni - de öregkori tapasztalataim alapján úgy vélem, hasznosabb, ha előbb a célt fogalmazzák meg, s csak azután az eszközöket - ezzel elkerülhető az akcionista mozgalmárkodás is. Egy ilyen cél a versenyképességen keresztül az életminőség javítása. Bár Pogátsa Zoltán, az "igazi" baloldal egyik vehemens képviselője abban téved, hogy John Rawls úgynevezett „tudatlanság fátyla” gondolatmenete a baloldaliság definíciójaként állítja, de fogadjuk el: hogy az a baloldali, aki olyan társadalmat akar építeni, ahol mobilitásra van esélye mindenkinek, függetlenül attól, hogy szegény vagy gazdag családba született. Azaz úgy kell tennünk, mintha nem tudnánk tényleges társadalmi helyzetünket. Akkor is lehetőségünk lenne-e a felemelkedésre, ha a legszegényebb családba születtünk? (Valójában ezek a nézetek nem összeegyeztethetlenek a keresztény-konzervatív vagy a liberális elvekkel). Mindebből az következik, hogy a képzés, tanulás kell, hogy az első helyen álljon - lényegében ahogy a második pontjában meg is fogalmazza a szerzó.
A valós problémákat egyik elit sem tudja – nagy része talán nem is akarta – megoldani. Melyek ezek? Magyarország két legfontosabb gazdasági problémája az alacsony bérek és az alacsony termelékenység. A fentiek értelmében kétségeim vannak: ugyanis az alacsony termelékenység következmény, másrészt a béreket a termelékenység - ráadásul nem is az egyéni vagy vállalati, hanem a társadalmi szintű - határozza meg. Ide tartozik, hogy a GDP önmagában a növekedési fétist erősíti, s valóban az életminőséget tükröző mérésekre van szükség, de jelenleg ez az egyetlen, mely többé-kevésbé megbízhatóan mérhető és összehasonlítható, pl. éppen a termelékenység mérésére.
Izgalmas felvetés, hogy előbb a nép zavarja el a mostani elitet. Szerintem is elég kockázatos egy ilyen megoldás - s nem is értem, hogy ha ilyen csökött a régi-, akkor miért nem mutat fel egy vonzó alternatívát az új? Meg kellene próbálni. Az pedig illuzórikus, hogy éppen a régi elit addig elvégzi a munka nagy részét, pl. olyan társadalmat hoz létre, melyben érvényesülnek az igazságosság elvei. Melyek nem feltétlenül azok, melyeket a szerző annak gondol. Kifejezetten demagóg javaslat, hogy maximálná a legmagasabb kereseteket. Egyrészt rendkívül könnyen kijátszható - másrészt egy dolgot nem vesz figyelembe: felzárkózó ország vagyunk, s akkor óhatatlanul a leginkább versenyképes területeken a legfelső vezetői jövedelmek "találkoznak" először a nyugati színvonallal, ahol egy külföldi vagy hazai szakember "csereszabatos". Persze, az már komolyabb dolog lenne, ha arról beszélnénk, hogyan lehet megakadályozni a társadalom szétszakadását, a patrimoniális rendszer kialakulását. (Az esélyegyenlőséget nem zavarná, ha progresszív lenne az adózás - az örökségekre is. Bár szakemberek szerint szintén könnyen kijátszható - de valamilyen megoldást errefelé kellene keresni. Addig viszont nem hiszem, hogy Messi fizetését egy pályamunkáséhoz kellene kötni. Viszont egy valódi társadalmi vitát le kellene folytatni arról, hogy is látja a társadalom az egyes szakmák presztízsét, a kívánatos jövedelmi arányokat - a módszer itthon is ismert erre. Az pedig igen csak ellentmondásos, hogy egyrészt külföldről kellene importálnunk elitet - másrészt szeretnénk kizárni, hogy külföldről jól képzett menedzserek érkezzenek hozzánk.)
Nagy-nagy téma a munka világának az átalakulása - ebben igaza van a szerzőnek, hogy a hagyományos bérmunka eltűnőben van, s egyre nagyobb szerepet kell kapnia a GDP-t nem növelő, de értékes tevékenységeknek. Bár elmaradottságunkból adódóan ma még nálunk ez kevésbé aktuális, de a jövő tán legfontosabb kérdése lesz. Sajnos, nem sajnos, de ilyen jellegű tevékenységekre a képzett és művelt emberek lesznek képesek - s ezen a ponton kell elutasítanom a feltétel nélküli alapjövedelem feltétlen akarását. Ezt ugyanis tekinthetem egyfajta technikának is - átlátható, egyszerű szabályok szerint valósul meg a társadalmi juttatások rendszere. Elvi kifogásom azzal sincs, hogy "születésénél fogva feltétel nélküli jogként legyenek biztosítva a méltóságteljes élethez elengedhetetlen alapvető anyagi szükségletek". A baj ott kezdődik, hogy az említett külföldi közgazdászok nem végeztek számításokat Magyarországra, ahol a létminimum 90 ezer forint - s ez ma az elv támogatói szerint is irreális. Képzettség, "felnőtt, citoyen" mentalitás nélkül már volt a történelemben erre példa - az ókori Rómában állampolgári jogon járt a "kenyér és cirkusz". Ráadásul egy ilyen megoldás önmagában épp a leginkább rászorulókon, a mélyszegénységben élőkön nem segítene. Az ösztönzési- és motivációs elmélet eredményeinek taglalása messze meghaladná egy ilyen cikk kereteit, ezért csak egy példát említek: aki találkozott már a "Kiút program"-ban résztvevő emberekkel, az tudja, hogy számukra nem is a pénz az elsődleges - hanem az a büszkeség, tudat, hogy kitűzött céljaikat megvalósítva előbbre juthatnak, gyerekeiket könnyebben taníthatják.
"Nos, ehhez is kell egy új elit. A régi ugyanis már soha nem fog megtanulni beszélgetni, érvek alapján vitatkozni, tisztelni az eltérőt képviselőt. Nemcsak azért, mert gyűlöli a másikat, hanem azért, mert már nincsenek vagy soha nem is voltak érvei."
Magam is úgy gondolom, hogy egy beszélgető, érvek alapján vitatkozó, felkészült, új elitre van szükség. Remélem, találkozhatom is velük, érveikkel - s tán nem is lesz szükség népfelkelésre.
