Érzékeny lelkű összefogás-pártiak hagyják ki az első bekezdést:
Érzékeny lelkű összefogás-pártiak hagyják ki az első bekezdést:
Botka Lászlónak – miközben irritáló módon fejtegeti azt is, hogy milyen nagylelkűek a szocik, hogy a mindössze 1 %-os DK-val is egyeztetnek - abban azért igaza van, hogy megállapodni csak tényleges súlyok, támogatottságok alapján lehet. S miközben MSZP-s vezetők sértődötten utasítják vissza Bajnai (s mások, köztük saját tagjaik) értékelését – a rezsicsökkentés elfogadásával, az 5 %-os ÁFA javaslatukkal sem tudják jelentősen növelni a támogatottságukat. Vágó Gábor azt fejtegeti, hogy az LMP népi alkotmányt szeretne – közben saját volt párttársaikkal sem tudnak kiegyezni. A kemény Oszkó és a Chavez-féle szocializmusnak is hívő Scheiring Gábornak mintha sikerült volna a tüzet a vízzel házasítania, Juhász Péter őrlődik a politikusi és civil lét között, a Szolidaritás osztódással szaporodik, de növekedés nem látszik, a szakszervezetek ma a politikától nagyon távolállónak tűnnek. A DK (Gyurcsány?) lépett fel legelőször a NER ellen, kezdetektől a széles együttműködést és az őszinte programalkotást hirdeti – de meglévő elutasítottságát nem kezelendő realitásként, hanem súlyos sértésként kezeli – hívei a leghisztérikusabban hirdetik az együttműködést. A hiányzó politikai közepet egykori SZDSZ politikusok saját szervezeteikkel szeretnék betölteni – miközben egymással sem állnak szóba. Konzervatív emberek, egykor a Fideszhez csatlakozott emberek időnként komolyan kritizálják az orbánizmus rendszerét – de ma még messze állnak annak az elfogadásától, hogy egykori politikai ellenfeleikkel kellene összefogniuk. Sokan bújnak újra vagy újonnan elő, helyet keresve maguknak a tárgyalási asztaloknál. A civilek joggal hajtják el a rájuk telepedni kívánó pártokat – a pártok pedig (joggal) vetik fel, hogy a politika alapvető szereplői mégis csak a pártok.
A fentiek: illusztráció. Ha túl finom lenne a fogalmazás – igazán könnyen lehet drasztikusabb megfogalmazásokkal is találkozni. Arra, hogy többé-kevésbé megalapozottan miért is kritizálnak és egyben kritizálhatóak a politikai élet szereplői – s mi az, ami alapján olyan jól össze lehet veszni, hogy többé akár szóba se álljanak egymással. Ez a legrosszabb lehetőség a demokrácia szempontjából, s hogy ez valósuljon meg, ehhez kell a legkevesebbet tenni. (Ha valakiket kihagytam volna a fenti felsorolásból – elnézést kérek, hogy nem ismertem el a jelentőségüket, de szemléltetésnek tán elég.)
Varga Kristóf: Búcsú a veteránoktól. Jövőnk, a kiegyezés MANCS 13.03.14. Okos, jó írás – Hankiss és mások után megerősíti azt a hitet, hogy a kiegyezés nem csak szükséges, de egyben lehetséges is – az egyébként vetélkedő politikai versenytársak között. Ők az egész társadalomról szólnak, amit a politikai jobb- és baloldal, a közép kötne meg. A módszert jónak tartom – s mivel az orbánizmussal jelenleg esély sincs a kiegyezésre – az önmagukat demokratikusnak tartó erőknek saját maguknak kell ezt kipróbálniuk. Ehhez őszinteség és szándék kell – s megfelelő közeg.
Őszinteség, hogy elismerjék: pozicionálás, kampány folyik, ami egyrészt természetes a politikában, ugyanakkor ez nem a fentiekben szemléltetett bulvár-ellentét csupán, hanem tényleges különbözőség is a szereplők között. Ezért jogos érzés, de megalapozatlan az „együttműködést” hisztije: ha nem világosak a célok, szándékok, az elfogadott együttműködési szabályok – akkor ez csak az anarchia egyik formája.
Ne tévesszük össze a CÉL megfogalmazását azzal, hogy a kampányban majd nagyon egyszerű és világos mondatokat kell megfogalmazni – egészen mást jelent az (a.) „Orbán takarodj”, (b.) demokratikus jogállam, normalitás visszaállítása, (c.) új köztársaság megteremtése. Természetesen a Viktátortalanítás feltétele a többinek is, de azt üzenheti, hogy elég egy személyt lecserélni, s hogy varázsütésre eljön a Kánaán. Hasonló módon le kell bontani a mostani rezsimet ahhoz, hogy jövőben esélye se legyen a hatalommal való visszaélésnek, hogy végre kiléphessünk a kétszereplős politikai erőtérből.
Nyilvánvalóan a legnemesebb szándékot hangoztatják a szereplők a nyilvánosság előtt – éppen azért van szükség arra, hogy ezt „kőbe véssék”, emellett átlátható és ellenőrizhető szabályokat és eljárásokat rögzítsenek. Szeretjük ezeket a pártokat és embereket, maximálisan bízunk is bennük – de nem annyira, hogy elfeledhetnénk: a közös cél mellett ők egyben egymás riválisai is. Ezért a megállapodást egy megfelelő közeg segítheti – a társadalom nyilvánossága és szakértő moderátorok testülete. Így menet közben bármilyen gond merül fel, kritikus helyzet alakul ki, csak vissza kell térni az alapokhoz: mi is szolgálja a legjobban a kitűzött célt? Nem térünk-e el az eredeti szabályoktól, eljárásoktól?
Joggal merülhet fel a kérdés: miért nem ülnek le egymással ezek a pártok, szervezetek vezetői, s megegyeznek? (Sokan elzárnák őket egy szobába, hogy csak akkor jöhetnek elő, ha sikerült egyezségre jutniuk – lám, az új pápát is milyen hamar sikerült megválasztani J
Egyrészt nem egyszerűen e szervezeteknek kell megállapodásra jutniuk egymással – hanem az őket támogató szimpatizánsokat is rá kell venni arra, hogy majd elmenjenek, s szavazzanak a közös jelöltekre. Ez pedig sokkal jobban működik, ha látják, mit is képvisel az ő kedvencük, támogatottjuk – s a moderátorok, közvetítők szerepe biztosítja, hogy tudatosuljon: nem pusztán összeborulásról van szó – amit a Fidesz PR majd úgyis ezerrel fog nyomatni – hanem elvszerű megállapodások, kompromisszumok születnek. Együttműködés esetén még az egymással rivalizáló elő-kampányban is pozitív szinergiája lehet annak, hogy a felek úgy beszélnek a különbözőségekről, hogy közben a közös alapot is hangsúlyozzák. Ez vezet el oda, hogy így „nyugodt szívvel” tud akár annak a pártnak is a jelöltjére szavazni a választókörzetében – akire korábban el sem tudta volna ezt képzelni.
Természetesen nem csak elvi, hanem gyakorlati kérdésekben is megegyezésre kell jutni, pl. hogyan álljon össze a jelöltek listája. Ennek a módszerét, eljárásrendjét még akkor kell meghatározni, amikor az elvi tisztánlátást nem zavarják az egyéni szempontok. Egyaránt szükség van arra, hogy a dem.erők felmutassák magukat és támogatottságukat – ugyanakkor ezt olyan keretek között tartsák, hogy ebben a pozicionálásban se sértsék halálra egymást. Ennek egy módszere lehet az említett nyilvánosság, a demokratikus kerekasztal.
Joggal vetődik fel a kérdés: mindez hogyan jut el a bal-lib médiát fogyasztó, az internet használó viszonylag szűk körön túl a választók többségéhez? Kormányzati és kormányoldali segítségre, a közmédiára ebben nem lehet támaszkodni – ha csak nem használjuk ki a média egyik alap-tulajdonságát: a konfliktusokat keresi, a vitákat tudja „eladni”.
Szó sincs arról, hogy a médiát meg kellene fosztani ezektől a lehetőségektől – elvégre nem etikából, hanem a fogyasztóból élnek – s nehéz a tigrist vegetáriánusnak átnevelni. Ugyanakkor igen is lehet kivételesen építő szerepe a médiának: ha már úgyis a vitákra, a feszültségekre vannak kihegyezve – miért ne közvetíthetnének valódi vitákat? Minden elemző egyetért abban, hogy megkezdődött a választási-, az ellenzék esetében az „előválasztási” kampány. Miért ne közvetíthetné ezt tudatosan is a média? S még a „közszolgálati” sem teheti meg, hogy elmenjen e dolgok mellett.
Valószínűleg szükség van egy részletes, választókerületi mélységű közvélemény-kutatásra. Egyrészt jó lenne már most is egy ilyen, hogy vannak-e arra egyáltalán rejtőzködő szimpatizánsok - akiket egy klubhálózattal tán meg lehet találni. (Kifejezetten jó név lenne a Polgári Kör :-)). S minden bizonnyal kell egy jelöltállító kutatás is - ami alapján el lehet dönteni a jelölt-, illetve a mandátum megosztást.
Nem sértésként, de jelenleg mini-pártokként lehet összefoglalni azokat a szervezeteket, melyeket jelenleg nem mérnek / nem mérhetők, vagy éppen most alakulnak. Éppen a kampány, a kerekasztaloknál mutatott teljesítmény lehet az, ami „felhozhatja” őket – s ez biztosíthatja, hogy valóban újabb szavazókat lehessen aktivizálni.