http://nol.hu/lap/forum/20121124-fordulat (NSZ, 2012. november 24.)
A szerző – minden további megjegyzésem ellenére – csillagos ötöst kap cikkére, hogy ezt leírta: „emberek, Föld, profit – ez a jövő” – mivel ez a közjó nehezen meghatározható fogalmát jelenti, ami a számomra egyenlő azzal, ha nem a pillanatnyi, hanem a társadalom távlati érdekét tekintjük annak, a szociális, környezeti, kulturális, gazdasági fenntarthatóságot. A továbbiakban csak azt remélem, hogy az írás nem a Szövetség a változásért programok összegzése.
Ahogy a szerző, úgy a pártja is adós néhány fogalom magyarázatával. Pl. mit értsünk olyan társadalmon, mely mentes a kizsákmányolástól? Tekintve, hogy a szerző elfogadja a piac és a profit létét, biztosan nem tartozik azokhoz az ős-marxistákhoz, akik magát a profitot, a tőke létezését tekintik annak. Ezért bizonyára elfogadható a számára, ha nem a tőke tulajdonlását, a profit létét tekintjük kizsákmányolásnak, hanem azt, ha a profit a monopol-erővel való visszaélésből, a természeti erőforrások kisajátításából, a fejlett világban létező, de a fejletlenben/fejlődőben nem alkalmazott munkavédelmi, környezetvédelmi törvényekből, illetve az ebből fakadó költség-előnyből keletkezik.
Kemény megfogalmazás, hogy a neoliberalizmus és az ezt emberarcúvá formálni akaró, a középosztályt erősítő harmadik út politikája elbukott: a gazdagabbak itt is gazdagabbak, a szegényebbek lettek. Vagy: … minden polgár rendelkezzen elegendő pénzzel, idővel, kapcsolatokkal és politikai jogokkal annak érdekében, hogy jobb életet teremtsen magának….. A tulajdon formáinak sokszínűsége kiegyenlítheti a kizárólag az egyéni profit maximalizálására törekvő érdekeket.
Ha visszatérünk a közjó fogalmához, akkor csak támogatni lehet a megoldásként említett piacszabályozást, a társadalmi felügyeletet, fogyasztóvédelmet, a fenntarthatósági szempontok figyelembevételét – de a bérek és jövedelmek korlátozásával, a piac és a szabadpiac értelmezésével, a neoliberalizmus és a harmadik út együttes említésével már bajok vannak.
A baloldaliak előszeretettel használják pejoratív értelemben a „szabadpiac” fogalmát – bár tudjuk, hogy a piac szabadsága nélkül nincs fejlődés, innováció. A neoliberalizmus, a „harmadik út” bukásáról beszélni Magyarországon – elsősorban politikai (PR) üzenet. Politikailag bizonyára értelmezhető, ha az MSZP el akarja különíteni magát korábbi elnökétől, miniszterelnökéről – de ha valaki az egyéni és közösségi jóllétről, a humán rendszerek minél többek számára való elérhetőségéről, a legjobb jövőbe való befektetésről beszél – akkor lényegében az elvetett, „megbukott” harmadik út céljait említi.
Nem mai keletű a felismerés, hogy a túlzott anyagi különbségek károsak a társadalom fejlődése szempontjáról – lényegében ezen alapul a szociális piacgazdaság és a skandináv modell is – de van egy rossz hírem a magyaroknak, az európaiaknak: ez igaz a világ egészére is. A „glokalizáció” kifejezés azt jelenti, hogy helyi kérdéseket is csak globális keretekben lehet megoldani, de ez fordítva is igaz. Értelmetlen a jövedelmeket korlátozni – de a monopóliumok keletkezését meg kell akadályozni, beleértve a tulajdon és hatalom, s így a vagyon koncentrálódását is. Az átláthatóság, a közvélemény nyomása mellett ennek eszköze lehet a vagyon- és örökösödési adó is.
A szabad kereskedelmet persze lehet kárhoztatni – de azért ajánlott megérteni is. Mert a tőke természetesen a kedvező feltételeket keresi – de nem a régiónk országai vetélkedtek egymással a kedvezmények nyújtásában? A minimálbér autark emelése nem lehetetlenítette el az alacsony bérre épülő ágazatokat? A felzárkózáshoz nem infrastruktúrára, képzett munkaerőre, megbízható háttérre lenne szükség? Nem erre szolgált volna a kohéziós alap? Minden személyes együttérzésünk ellenére azt azért tudni kell, hogy csak az arra képesek tudnak felzárkózni – s hogy ezt az ország elbaltázta, nem a külföldi tőkét kell hibáztatni. Ugyanis érdekes módon a hazai tőke számára sem vonzóak a leszakadó régióink. Ugyancsak teljesen felesleges elővenni a nép-nemzeti bút, s demagóg módon siránkozni, hogy kivonják a profitot az országból: ugyan, hova, miért fektetnének be? Ha valakinek nem tűnt volna fel: a hazai tőke is egyre inkább külföldre menekül.
Fejlődési fázisokat nem lehet kihagyni – amíg nem alakul ki a klasszikusnak tekinthető polgári szemlélet, az egyéni felelősségvállalás – nem képzelhető el, hogy eljussunk a jól-lét tevőleges igényléséig. Az igazi polgár ugyanis nem csak önmagáért, hanem a közösségért is felelősséget érez és visel. Ehhez jelentős kulturális, mentális változás kell – azonban beleütközünk az un. kultúraváltoztatási paradoxonba: ahhoz, hogy megváltoztassuk a működésünket, más kultúrára van szükség, azonban ez a változás nem lehetséges a működés megváltoztatása nélkül. (Természetesen a közmunkások minden támogatást és védelmet megérdemelnek – de amikor az MSZP maga szervezi a szakszervezetüket, egyben rögzíti is a „civil-nélküli” társadalmat.)
Ahhoz, hogy az egyenlőtlenségeket csökkenthessük, nem szabad belenyugodni, hogy a felzárkózásokra csak a fejlettebbek képesek – de az sem teljesen igaz, hogy az elit lemondott volna a szegényekről. Sokkal inkább ott keresendő az ok, hogy egyfajta osztály-szemléletű megközelítés érvényesült: támogassuk a nyugdíjasokat, a panellakásokban élőket, a gáz- és áramfogyasztókat, a gyerekeket nevelőket – s nem vettük figyelembe, hogy e támogatások legfőbb haszonélvezői a jobb módúak voltak, így se pénz, se energia – de még módszer sem volt arra, hogy a leginkább rászorultakhoz eljusson a célzott, akár személyre szabott segítség.
Nehéz azt is megérteni, hogy intézkedések szükségesek a vezető bérek visszaszorítására vagy hogy mit értsünk a jövedelem-felhalmozás felső korlátján. Hiszen tudjuk, hogy a mesterségesen leszorított bérek kontraszelekcióhoz és korrupcióhoz vezetnek. A portáson kívül valószínűleg egyikünk sem dolgozna olyan cégnél, ahol ő többet keres, mint a vezérigazgató. Természetesen nem csak egy intézményen belüli viszonyokat kell megnéznünk – hanem azt is, hogy a munkaerő piacon az adott munkakörben milyenek a bérek. S ha egy jó kommunikációs munkatársat akarok szerződtetni – nem érdemes a piaci ár alatti, például pedagógusi - bért ajánlani. Első pillanatra naivitásnak tűnik, de valójában megoldható, hogy azonos elvek, módszerek alapján (pl: tudás, problémamegoldás, felelősség mérése a HAY módszerével) a közalkalmazotti munkakörökre elkészüljön ez az értékelés. S ha a kiválasztás, az egyéni teljesítmények megítélése annak alapján történik, hogy az egyén képességei, készségei megfelelnek-e a munkaköri követelményeknek, s ez alapján kap bért vagy juthat előre a ranglétrán – kevesebb elégedetlen s kudarcos emberrel találkozhatunk. S ha ez alapján kiderül, hogy alacsony az orvosok, a pedagógusok bére – a társadalom is könnyebben nyúl a pénztárcájába.
„Izgalmas” felvetés a vállalati irányításba, stratégiaalkotásba beleszólás és a tulajdonformák kérdése is. Amíg követelménytámasztásról, társadalmi kontrollról van szó – érthető és szükséges, de a közjó is akkor marad sértetlen, ha az üzleti döntéseket azok hozzák meg, akik felelősséget is vállalnak érte.
Van mit megbeszélnünk.
