„Összességében elmondható, hogy sajátos jellemzői (patrimoniális uralmi szerkezet, a 'reális' tér – 'virtuális tér' paradigma) mellett az arab társadalmakat ugyanazok a globális folyamatok jellemzik, mint a világ más részeinek társadalmait. Ezek a modernizációs és globalizációs trendek megbontják a 'reális tér' – 'virtuális tér' immár évszázadokban mérhető kettősségét. Az átalakulás iránya és folyamata azonban egyelőre kiszámíthatatlan, és ugyanúgy magában hordozza a demokratizálódás, mint a patrimoniális rendszer újraszerveződésének, egy neopatrimonális rendszer kialakulásának lehetőségét.” Idézi Révész Sándor a Mozgó Világ 2015/10 számában N. Rózsa Erzsébet: Az arab tavasz. A Közel-Kelet átalakulása c. könyvéről írt tanulmányában. (Csak 2 hónap késéssel elérhető el - ezért frissítem most ezt a posztot.)
A reális tér - virtuális tér paradigmáról egy korábbi cikkből tudhatunk:
„Az arab nemzetállamok politikai sajátosságairól azt állíthatjuk, hogy a modern arab nemzetállamok olyan politikai rendszert alkotnak, amelyben egyszerre vannak jelen az uralkodói jogokat átörökítő, archaikus, patrimoniális berendezkedés elemei és a modern nemzetállam hatalomgyakorló struktúrái. Ezek az egymástól radikálisan eltérő formák két különböző elvet követnek: a patrimoniális szerkezet az uralom maximalizálását teszi lehetõvé, míg a modern nemzetállam demokratikus hatalommegosztó elvek szerint mûködik. Az arab államok politikai rendszerének elemzése azt mutatja, hogy a tényleges hatalomgyakorlás a patrimoniális elvet követi, és ez olyan térben történik, melynek szereplői a hagyományos közösségi formák hagyományos szövetségével kapcsolódnak egymáshoz (klientúra). A döntések itt születnek, a végrehajtásról itt gondoskodnak, ezt nevezzük reális politikai térnek. A vezetés egyetlen személy abszolút hatalmát jelenti. Ezek mellett létezik a modern nemzetállamok demokratikus berendezkedésére emlékeztető struktúra, melyet az előbbivel szemben virtuális politikai térnek nevezünk, mert formális, és működését a reális politikai tér szereplői döntik el, nyers hatalmi és személyi politikájukkal. A virtuális politikai tér ilyen értelemben eszköze a hatalomgyakorló reális politikai térnek.”
Joggal vetődik fel, hogy e kettősségért igazán nem kell a szomszédba mennünk, s még az elnevezésen sem kell gondolkodnunk: illiberális állam. A fundamentalizmus sem olyan Európától távoli dolog - gondoljunk az erősödő nacionalizmusokra, vagy éppen arra, hogy Erdő Péter bíboros szerint alapvető probléma, hogy a fogyasztói társadalom elválasztja egymástól a szexualitást és a gyermeknemzést, miközben az élet alapja a család. (MANCS, 10.15-szám)
Amikor olyan büszkék vagyunk a - sokak szerint a menekülőktől megóvandó - euró-atlanti értékrendünkre, akkor nem árt néhány dolgot figyelembe vennünk. Ezzel a térséggel kapcsolatban mindig érvényesült a kettős mérce - míg Angliában, Franciaországban és az USA-ban már elég jól működött a belső demokrácia, addig bizony a hatalmi érdekek szabták meg, hogy éppen hogyan alakítják vonalzóval, ollóval az addig sokszor nem is létezett országok határait, kivel és miért alakítanak ki jó viszonyt. Így az USA-nak nem fájt, hogy feudalisztikus királyságok működnek, a SZU pedig formális köztársaságokban támogatott (és Oroszország a mai napig ezt teszi) diktátorokat, "illiberátorokat". Ahogy a magyar kormányt sem zavarta a keleti nyitás meghirdetett politikájakor az a kultúra - melytől most ha szájjal is, de meg akarja védeni Európát.
De az arab tavaszhoz nem volt a nagyhatalmaknak köze, azt európai mércével inkább demokratikusnak, haladónak mondható mozgalmak vívták. Az "arab tavasz" egyik legfontosabb eseménye volt Kairóban a Tahír téri megmozdulás, melyet alapvetően az internet segítségével készítettek elő, illetve robbantottak ki - de a hatalom meghátrálása után a választásokon az a Muzulmán Testvériség tudott győzni, melynek kiépült szervezete, hálózata volt, s "élőben" is tudta mozgósítani a tagjait. Hasonlóak játszódtak le Szíriában is: a viszonylag szekuláris és polgárosodott országban így a demokratikus gondolat helyett a szervezett, szélsőséges iszlám jutott nagyobb szerephez.
A tanulmány számos példát hoz fel arra, ami alapján igazuk van tehát mindazoknak – N. Rózsa Erzsébettel együtt –, akik azt hangsúlyozzák, hogy az Egyesült Államok és általában a nyugati hatalmak ebben a térségben (is) kettős mércével mérnek, és nem léphetnek fel hitelesen a demokratikus értékek nevében akkor és ott sem, amikor és ahol fellépnek. Csak hát ebből sokan – szintén N. Rózsával együtt – azt a következtetést vonják le, hogy ott és akkor és annyira sem kellene a demokrácia értékeit képviselni az (otthon) demokratikus hatalmaknak, ahol és amikor és amennyire képviselik, mert hiszen ezt nem őszintén, értékelkötelezettségből teszik, a demokráciaterjesztés csupán „birodalmi ideológia”, amellyel a hatalmi érdekeiket szolgálják.
Ez a diktatúrák apológiájához vezető, defetista felfogás. Egy érték hiteltelen és következetlen képviseletéből nem az érték hiteltelensége következik, hanem a képviselőjéé. Az érték következetlen képviseletében pedig nem a képviselettel van baj, hanem a következetlenséggel.
A mi esetünkben nem olyan szerző vonta le a jó leírásból a rossz következtetést, aki egyetért mindazokkal az iszlamistáktól a nyugati „pragmatikusokig”, akik szerint a térség ab ovo alkalmatlan a demokráciára, hanem olyasvalaki, aki ennek az ellenkezőjét gondolja. Azt, hogy „bár a kezdeti demokratikus népi megmozdulások igen különbözőképpen alakultak, nyilvánvaló, hogy az arab világban olyan folyamat indult el, mely a nyugati terminológiában a demokratikus jelzővel írható le, és hosszú távon az arab társadalmak és politikai rendszerek átalakulásához vezet.”
Ezt az átalakulást késleltetik, ennek az esélyeit rombolják azok, akik óva intik „a demokrácia exportálásától” azokat, akik eddig túlnyomórészt csak a fegyvereket exportálták.
A tanulmány innen elérhető: http://www.mozgovilag.hu/revesz-sandor-hurrijja-szabadsag/
