Egy gondolatébresztő könyv jelent meg, részt vettem AZ IGAZSÁGOS KORMÁNYZÁS FELÉ - könyvbemutató és mini-konferencia rendezvényen. A könyv alcíme: A jövő baloldala, a baloldal jövője – s a kiadója a Napvilág Kiadó, támogatója a Politikatörténeti és a Táncsics Alapítvány. Ez csak annyiban érdekes, hogy a szerzők – bár különböző a személyes viszonyuk az MSZP-hez - azt pragmatikusan elfogadták, hogy politikai baloldalként az MSZP múltjáról írjanak, ennél viszont problémásabb, hogy a jövőről szólva is ez az értelmezés tűnik érvényesnek.
Egy gondolatébresztő könyv jelent meg, részt vettem AZ IGAZSÁGOS KORMÁNYZÁS FELÉ - könyvbemutató és mini-konferencia rendezvényen. A könyv alcíme: A jövő baloldala, a baloldal jövője – s a kiadója a Napvilág Kiadó, támogatója a Politikatörténeti és a Táncsics Alapítvány. Ez csak annyiban érdekes, hogy a szerzők – bár különböző a személyes viszonyuk az MSZP-hez - azt pragmatikusan elfogadták, hogy politikai baloldalként az MSZP múltjáról írjanak, ennél viszont problémásabb, hogy a jövőről szólva is ez az értelmezés tűnik érvényesnek.
Javaslom olvasásra – s persze, továbbgondolásra is. A kötet helyzetelemzéssel indul. Utal az MSZP és a múlt sok tekintetben tisztázatlan viszonyára. Bizony, a „jogutód” státus elsősorban azt jelentette, hogy volt kivel tárgyalni az átmenetről – de nem elhanyagolható a vagyon kérdése sem. A mai napig nem tudjuk pontosan, hová tűnt a pártvagyon, abból mit éltek fel, mi került magánkézbe – s miért nem sikerült megoldani a pártfinanszírozást. Az MSZP maga is hozzájárult ahhoz, hogy a múlttal lehessen azonosítani – Moldova Györggyel nagyon sokan értenek egyet, amikor indulatosan reagál, ha bármilyen kritika elhangzik a kádárizmusról. A D-209-es ügy sem a megújulás bizonyítékaként rögzült. Az MSZP számára az sem bizonyult szerencsésnek, hogy a Munkáspárt valós jelenlét nélküli marginális szereplője a közéletnek – így minden „komcsizás” a szociknak jut.
A kudarcok elemzése nem tekinthető még így sem lezártnak. Nem lehet mindenért, az elmúlt 20 évért az MSZP-t kárhoztatni, hiszen sok tekintetben „rossz ütemben” jutott kormányzati szerepbe. Amikor elhibázott és gyors privatizációról, a magára hagyott tömegekről beszélünk, nem árt arra utalni, hogy az MSZP és az SZDSZ más típusú és ütemű privatizációban gondolkodott. Sokan kritizálják a voucheres privatizációt, de az biztos, hogy lassította volna a folyamatot, s nagyobb hazai tulajdonosi hányadot biztosított volna – a kezdetben mindenképp. A mezőgazdaság szétverésében a baloldalnak nem volt szerepe. A privatizációnál óhatatlanul előforduló ügyeskedések, visszaélések, egyes területek, pl. növényolajipar elügyetlenkedése ellenére szakítani kell azzal a képzettel, hogy privatizáció nélkül megúszható lett volna a gazdaság fenntartása. Ez teljesen nyilvánvalóvá vált a Horn kormány idejére - mely minden eddigi kormányunk közül a leginkább "neoliberális" volt.
A könyv egészében tetten érthető a neoliberalizmus kárhoztatása. Ez nagy egyezést mutat az MSZP „Gyurcsánytalanításával”, a koalíciós „kényszerekre” való hivatkozással. Egy megújulását hirdető párt esetében ez némiképp érthető – ugyanakkor kidobja a korábbi időszak progresszióját, de még annak szándékát is, így a 2010-es kampányban az MSZP-nek nem volt mondanivalója. A kötet – az MSZP politikusaihoz hasonlóan – a radikális baloldal hibás fogalomhasználatát követi, amikor a harmadik út megközelítését neoliberálisnak minősíti. Tegyük túl magunkat, hogy alapvetően neokonzervatív politikáról van szó, mely elsősorban Reagan És Thatcher nevéhez köthető – s azt bizonyára a kritikusok is elismerik, hogy Blair, Schröder, Clinton tőlük igencsak balra állnak. S ha arra gondolunk, hogy politikájukban milyen meghatározó a humán tőkébe való befektetés – melyet a kötet szerzői is a jövőre vonatkozó biztosítékként, a társadalmi kohézió, az értelmes munkavégzés feltételeként kezelnek – akkor sokkal inkább a szociális piacgazdaság egyfajta ezredfordulós megújításaként kell értelmeznünk. A szociális piacgazdaság már a kezdetektől meghaladta a tőke-munka közötti alku (primer hatalmi társadalmi kapcsolatok) kereteit – párbeszédet, partneri együttműködést képviselt. Ebben a legmesszebbre a skandináv modell jutott – Pogátsa Zoltán vitára ingerlő írása joggal állapítja meg, hogy olyan társadalmi-közösségi hálózat és viszonyrendszer alakult ki, mely a válságok étvészelésére, kivédésére is a legalkalmasabbnak bizonyult, s azt mondhatjuk, hogy a szolidaritás, társadalmi kohézió (szekunder kapcsolatok) léte együtt jár a kismértékű társadalmi polarizációval. Ő ezt azonban – közgazdászként – a közösségi költésekkel, az újraelosztás jelentős mértékével magyarázza, ezért ilyen jellegű változtatásokra, némi túlzással a skandináv öko-szociális modell bevezetésére tesz javaslatot. Pedig a kulturális tényezőknek igencsak meghatározó szerepe van, amin nem lehet ráolvasással változtatni, csak komoly erő és eltökéltség, tudatos program – s mint látjuk, igen csak sok idő szükséges.
Nagy kérdés, hogy mindehhez milyen a külső környezet, mert a globalizációt többen is említik, de kevésbé elemzik. Sajnos, ezzel kapcsolatban nincs túl jó hírem – se Európának, sem ezen belül a baloldalnak. A Megatrendek azt mutatják, hogy romlik az aktív/eltartott arány, egyre kisebb a hagyományos bérmunka iránti igény, a GDP, az anyagi növekedés üteme csökken, ugyanakkor a gazdasági fejlődési üteme gyorsul. Az eddigieknél jobban figyelembe kell venni ezeket a hatásokat, a hazai lehetőségeinket és felelősségünket. Állításom lényege az, hogy eddig egyes országokban sikeres volt a szociális piacgazdaság – de ma már csak globális keretek közt lehet sikerre számítani.
Őszintén szólva, e témák átgondolásakor nem volt szükségem a bal- illetve a jobboldal értelmezésére, de egy önmagát baloldalinak nevező műhely ezt nem kerülheti el. Nem lesz könnyű dolga, mert egyből beleütköznek az igazi- és a még igazibb baloldaliságba, s hogy ki kit tart hitelesnek. Magam azt tényként elfogadom, hogy a politikai baloldal legerősebb szereplője az MSZP, ugyanakkor állítom, hogy amíg a vezető erő elérésére/megtartása érdekében taktikáznak, azzal nem a társadalmi kohéziót erősítik. Külön érdemes foglalkozni a demokrácia értelmezésével – ha nem is kiélezetten, de e témákról a szerzők is írtak, beszéltek.
S ha tényleg olyan éles a téma, mint ami a könyvvel kapcsolatban a Facebookon felmerült – a gender-kérdéssel is.
Érdeklődéssel várom a folytatást.
