Felajzott türelmetlenséggel hallom ballib oldalról az összefogás sürgetését. Korábban már írtam is erről. Valahol megértem, hiszen nyilvánvalóan szükség van rá. Ugyanakkor a türelmetlenség hibás helyzetértékelésből fakad.
Felajzott türelmetlenséggel hallom ballib oldalról az összefogás sürgetését. Korábban már írtam is erről. Valahol megértem, hiszen nyilvánvalóan szükség van rá. Ugyanakkor a türelmetlenség hibás helyzetértékelésből fakad.
1989-ben az új elit tárgyalóasztalnál egyezett meg a régi progresszív részével – ezt az 1990-es választások legitimálták. Tudósok, politikusok szerkesztették meg egy demokratikus, polgári jogállam kereteit – s mint később fájdalmasan kiderült, demokraták, polgárok nélkül a rendszer csak korlátozott működésre volt képes. Így a mai napig hiányzik az erős citoyen – a formálódó civil közösségek vagy maguk törekedtek párttá lenni, vagy a pártok nyúlták le őket, sokszor a pártok maguk hoztak létre civilnek látszó kezdeményeket. Léteztek és léteznek független elemzők és intézmények – de ennél jellemzőbb, hogy a pártokhoz kötődőeknek van befolyásuk. (Az egymással szembeni bizalmatlanság, versengés miatt erről maguk a függetlenek is tehetnek!).
A fentiek – azzal együtt, hogy a parlamentbe jutási küszöb is emelkedett – kétosztatú politikai rendszer kialakulásához vezettek. (A dolog természetéről a hálózatelmélet segíthet eligazodni, de ebben azért kitüntetett szerepe volt a „zegyatábor” politizálásnak, mely nem csak kihasználta, hanem ki is élezte a helyzetet.)
A bipoláris politika olyan küzdelemhez vezetett, melyben már nincs igazi győztes. (A nevezetes dollárlicites példa, amikor a résztvevők az egyébként pozitív összegű játszmát zérusösszegűként játsszák le.)
A kívánatos jövőről a társadalomra vonatkozó evolúciós elmélet alapján vázolhatjuk fel: az a társadalom élet- és fejlődőképes, melyben az egyes részek differenciálódnak, ugyanakkor megvalósul ezek integrációja is. Első közelítésben ezt lefordíthatjuk a hatalommegosztás intézményi rendszerére – de tévednénk, ha megelégednénk ezzel, ugyanis ha a társadalomból hiányoznak a szövetek, akkor arra nem épülhet stabil intézményi rendszer. Ezt a szövetet a citoyenség, a civil társadalom és a közvetlen részvétel jelentheti. Ez utóbbit sokan fogadják értetlenkedéssel, mivel a demagóg népszavazások, a pártok nélküli politizálást hirdetők, a bázis-demokrata köldöknézegetés – vagy éppen a Milla köztársasági elnökjelölése ugrik be. De nem erről van szó, ezért erről bővebben.
Korábban azt tekintettük demokratikusabbnak, ha minél több emberre terjedt ki a döntési, a szavazójog. Ebben az a formai megközelítés érvényesült, hogy a demokrácia=népuralom. Érdemes azonban minőségi tartalmat is figyelembe vennünk, s ez alapján azt tekintsük a demokrácia „jóságfokának”, ha biztosítható a közjó érdekében nép döntése.
Tekintve, hogy a közjó [1]fogalma nehezen meghatározható, tán elegendő megelégednünk azzal, ha nem a pillanatnyi, hanem a távlati érdekeket (fenntarthatóság, fejlődés, stb.) tekintjük annak. A döntés problémamegoldás, a cselekvési változatok közüli választást jelenti. Külön kell foglalkozni a demokrácia, illetve annak gyakorlásának kérdésével: a közvetlen demokratizmusnak ma már adottak a technikai feltételei, akár naponta lehetne népszavazásokat tartani – de tudjuk, ez könnyen populizmushoz, demagógiához vezethet.
A hatalom ne beszéljen, hanem cselekedjen! Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket; Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek. (Goethe). Tehát nem a népuralmat kell korlátozni, hanem azt kell értelmezni, hogyan is dönthet a nép – mik a jó döntés feltételei. Látnunk kell, hogy a valódi demokrácia nem egyszerűen a szavazás lehetősége, hanem az az eljárás, melyben valóságos és kiérlelt, kitárgyalt változatok közül kell választani, az előnyök-hátrányok mérlegelésével. A társadalmi csoportok együttműködésén alapuljon, konszenzusra törekedve, hogy megelőzzék a későbbi ellentéteket. Szép, ideális kép – s még könnyű elképzelni, hogy működik a dolog, ha nyilvános a képviselőtestületi ülés, moderált és higgadt vita folyik a helyi honlapon arról, hogy mennyit is költsenek iskolára vagy útfelújításra – s ezek fedezetére mennyivel emeljék a helyi adókat. Ebben az esetben valóban jó és közös megoldás születhet, mivel a döntésben résztvevők tudása, ismeretanyaga azonos vagy hasonló, vagyis szimmetrikus. Bizonyára nem kell különösebben magyarázni, hogy egy népszavazás, netán a költségvetés esetében mennyire aszimmetrikus a szakértők, politikusok, polgárok tudása – s valódi demokrácia helyett a demagógiát, ezen keresztül a zsarnokságot segítenénk csak elő a döntéselméleti szempontból is legkevésbé megalapozottnak tartott többségi szavazással. A közvetlen demokrácia gyakorlásának vannak sikeres mintái[2] – de ma még mindenképp szükség van a képviseleti, parlamenti demokráciára. A liberális parlamenti – de bármilyen - demokrácia is csak ott működőképes, ahol demokraták vannak. Legalább annyira azok, hogy képesek legyenek akár saját hatalmuk korlátozására, belátva, hogy a hatalommegosztás egy másik ciklusban éppen az ő érdekük lehet. Ugyanígy belátható, hogy a választók tudás-aszimmetriájának csökkentése közös érdek: a több párt jobb, mint az egy – de a demagógia-spirál elkerülését még jobban szolgálja, ha civil és független szakértők értékelik a programjaikat, tevékenységüket [3].
Mindezek alapján elmondható, hogy az összefogás szükséges, de ma még nem alakultak ki a szükséges feltételek, ezért a gyakorlatban mindez a pártok összefogására szűkülne le. Ez egyrészt lehetetlen, másrészt nemkívánatos is. Lehetetlen, mert az LMP egyelőre nem köt közvetlen szövetséget sem az MSZP-vel, sem a DK-val. Erre egy Milla-Szolidaritás közegen keresztül viszont lenne mód és esély. Nem kívánatos, mert az együttműködést erre a három pártra szűkítené, ami túl azon, hogy szinte kizárólag az MSZP-t erősítené, így nem változtatna a bipolaritáson - kizárná azokat a tömegeket, melyek ma még nem pártválasztók, s azokat a szervezeteket, melyek ma még nem tényezők a közvélemény-kutatási adatok alapján.
Korábban a létező pártok közül a DK volta az, mely a legegyértelműbben állt ki az összefogás mellett – most elsietett volt a Millát illető kemény kritika. Annak ellenére, hogy a Milla – az LMP-hez hasonlóan – gyakran hajlamos egyenlőségjelet tenni a pártok között. Az is igaz, hogy nem lehet a végtelenségig azon vitatkozni, hogy ki mennyire hiteles, ki kivel hajlandó szóba állni – mert ez Orbán forgatókönyve. De a realitásokkal számolni kell.
Arra a felvetésre, hogy a Milla nem rendelkezik programmal, azt válaszolta: nem gondolja, hogy civileknek feladata programot alkotni, legfeljebb az elvárásaikat megfogalmazni. Példaként említette szerintük a sajtószabadságot, a pártfinanszírozást, az alkotmányos intézményrendszert helyre kell állítani. Ha ezeknek egy politikai erő megfelel, akkor támogatják – tette egyértelművé Juhász Péter. Ez alapján igenis, van együttműködési lehetőség a Millával. Ráadásul még szükség is van rá.