Bár már nagyon régen megfogalmazódott, hogy nagy veszélyt jelent a gazdaságban az un. „forró pénzek” működése – ez a világgazdasági válsággal vált csak sokak számára bizonyossággá.

A reálszférától elszakadt a pénzügyi, s önálló életre kelt. A pénz a fény sebességével mozog – a politika és a reálszféra csak cammog utána. Kilépett a hagyományos szerepéből, önállósult – pénzügyi konstrukciókat lehetett adni-venni, pénzért. A reálszférában több évre számolják a megtérüléseket – a pénzpiacokon naponta történik a megmérettetés. Ha olajfolt kerül a tengerbe – tudható, ki a menedzser s ki a tulajdonos. A befektetési alapok lehet, hogy egy harcos szakszervezeti vezető megtakarított centjeit olyan vállalkozásokba fektetik, ahol a profitabilitást a gyerekmunka, a munkavédelmi szabályok hiánya biztosítja.

A G20-ak értekezlete némi reményt mutat: ha nem lehet elbújtatni a pénzeket off-shore cégekben, ha működik a piacfelügyelet s átláthatóvá válnak az ügyletek – akkor megakadályozható, hogy kialakuljon a mostani subprime válság, amit hétköznapian nyugodtan nevezhetünk csalásnak is: ezzel talán megoldható, hogy a globális pénzek felett működjön valamiféle globális ellenőrzés. Ha reményeink szerint alakulnak a dolgok, még akkor is marad az alapvető gond: a reál és a pénzügyi szféra elkülönülése, a tulajdonosi felelősségvállalás kérdése.

Sokan mondják, s tetszetős is, bár nem bizonyítható elmélet: a mostani válsággal helyreáll majd az egyensúly. Talán. Az biztos, hogy a gazdaságba „öntött” pénzeket majd ki is kell vonni, ha nem akarnak inflációt. Logikusnak, ezért lehetetlennek tűnik annak a belátása, hogy az eltérő adózási rendszerek felgyorsítják, s kevésbé átláthatóvá teszik a folyamatokat. Látjuk, hogy még az EU is milyen kevéssé alkalmas ezen változtatni – nem hogy a nagy gazdasági régiók között remélhetnénk ilyesmit.

Amikor a sebességre utalunk, nem csak a tranzakciók, a vételek-eladások sebességére kell ügyelnünk, hanem arra is, hogy a döntésünket milyen időtávra hozzuk. S ebben meglepő párhuzam vonható a politikával is. Könnyű belátni, hogy távlatos politikai döntéseket csak hosszú évekre, években lehet tervezni – gondoljunk a nyugdíjrendszer vagy az oktatás átalakítására. A politikusokat eleve lehatárolja, hogy 4 éves ciklusokban kell gondolkodniuk, ezért ennél nem is nagyon látnak távolabb. Elképzelhető, mi is lenne, ha ennél is rövidebb periódusokban méretődnének meg – elképzelhető, hiszen látjuk, mit okozhat egy népszavazás, a közvélemény kutatási adatokra való reagálás. Az üzleti életben ez már így történik: a tőzsdén naponta méretődnek a cégek, ha rosszat mutat a negyedéves jelentés – már röpülhet is a menedzsment.

Nekem nincsenek megoldásaim – ha lennének, valószínűleg nem blogot, hanem a tanácsadói tevékenységem számláját írnám :-) A banki, tőzsdei felügyeletek képesek-e biztosítani, hogy ne jöhessenek létre a reálszférától elrugaszkodott konstrukciók? Ami létezik, az valóban átlátható lesz-e? Ellenőrizhetőek lesznek a bankok, befektetési intézmények? „Mérhetővé” válik-e, hogy mekkora a keringő pénz mennyisége, s mi az a szint, ahonnan ezt „vissza kell hűteni”? S létezik-e olyan erő, mely a pillanatnyi érdekekkel szemben a stratégiai időtávot részesíti előnyben?