Eddig meglehetősen kevés reagálás született a "Vitairat"-ról, http://www.polgariszemle.hu/app/data/matolcsy_vitairat.pdf -ról, melynek alcíme: „Megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon”, s a Fidesz két prominense, Cséfalvay Zoltan és Matolcsy György jegyzi.
A két értékelhető reakció a HVG-hez kötődik: az http://hvg.hu/hvgfriss/2008.35/200835_Csefalvay_Zoltan_a_Fidesz_gazdasagi_tanacsa.aspx(2008./35. szám) ahol Cséfalvayt szólaltatják meg,
A  http://hvg.hu/hvgfriss/2008.36/200836_uJABB_FoRDuLAT_A_GYuRCSANYI_PoLITIKABAN_Bal.aspx.(2008./35. szám) Gyurcsány "Megegyezés" írásával talál kísérteties hasonlóságot.

Az irat legnagyobb érdeme az, hogy létezik. Amennyiben a magánéletükben tudós szakértők nem politikusként írták/szerkesztették volna meg az anyagot, bizonyára több dicséretet is el lehetne mondani róla – elkötelezett politikusi megközelítésük sokszor befolyásolja véleményalkotásukat.
Mondanivalójuk gazdaság-társadalompolitikai lényege tán az: kis állam, a működés és a szociális biztonság központja egyaránt a család. Ezek után fel lehetne tenni a kérdést, hogy akkor miből is áll össze a társadalmi kohézió, a finn oktatás, a svéd K+F – de hát könnyen belátható, hogy ha kedvenc alapanyagainkból – pl. csokoládé, csülök, vanília fagyi – akarunk ételt főzni, akkor túlzottan nagy sikerre nem számíthatunk. De mint tudjuk, a politikusok sokat tudnak ígérni – s ők legalább holnapra, hanem 17 évre ígérik.
Az anyagban nagy ívű – de mindenképpen annak szánt – történelmi elemzéssel találkozhatunk. Megállapítják, hogy a magyar társadalom sikeres modernizációs kísérletei  – erdélyi fejedelemség, kiegyezés, „szocializmus” – azért buktak meg, mert nem egy független nemzetállam keretei között került rájuk sor – ezért nagyon hangsúlyozzák a magyar gazdaságpolitika szükségességét. Valójában nem látják a lényeget: az ország akkor tudott sikeres lenni, amikor integrálódni tudott valamely meghatározó vonulatba. Tekintve, hogy a szerzők szavakban európainak mondják a jövő magyar stratégiáját: a nemzeti érzés és öntudat erősítése, a jóléti állam modellje helyett a családra bízott szociális rendszer csak nagyon korlátozottan tűnik európainak.
Számomra szintén nem tűnik európainak az, ahogy az egész Bokros-csomagot szükségtelennek és elhibázottnak tartják a szerzők – miközben 1997 és 2001 közé teszik a magyar gazdaság aranykorát. Tán már az is elismerésre méltó, hogy a szerzők szerint a 2002-es költségvetés „szerény keretek között tartalmazott választási elemeket” – de a reális értékeléshez nem árt megnézni az elsődleges államháztartási egyenleget: annak rosszabbodó trendje egyértelműen jelezte, hogy komoly strukturális változtatásokra lett volna szükség már ebben az aranykorban is – ebbe az időszakba csak a nyugdíjrendszer átalakítása esik – a Horn kormány idejéből. Természetesen igazuk van, amikor a 2002-es pénzosztást súlyosan elítélik – ugyanakkor ezzel szembemennek pártjuk „mainstream” vonalával, mely szerint még ma is helyeselhető a 100 napos program, illetve hogy a 2002-06-os időszak legnagyobb baja nem az volt, hogy „rosszabbul élnünk” – hanem éppen ellenkezőleg: a baj az, hogy a lehetségesnél jobban. Mivel az egyik szerző „szülőatyája” a Széchenyi tervnek – belátható, hogy reális értékelést nem tőle kell várnunk.
Szintén „izgalmas” az a kettősség, ahogy egyrészt az igaz, kicsi, de erős állam szerepéről írnak – másrészt a területi önkormányzatok autonómiája mellett érvelnek, beleértve a pénzügyi függetlenséget is. Egy rendkívül szellemes megoldást közölnek a foglalkoztatottság javítására: mivel a tény-adatokból is látszik, hogy a felsőfokú végzettségűeket tekintve az európai átlag szerinti a foglalkoztatottság – növeljük a diplomások számát.
Amiben mindenképpen igazuk van: új társadalmi szerződést tartanak szükségesnek, beleértve az állam és a polgárok viszonyát, az újraelosztás és a feladatok mértékét. Sajnálatos módon a legizgalmasabb kérdésekben ehhez adnak a szerzők javaslatot: mi legyen az oktatásban, az egészségügyben, a nyugdíjakkal? Mint a társadalom lélektanának szakértői, tudhatnák: egy nemzeti konzultáción csak az igények megfogalmazására van mód – de az érdekek egyeztetésére már nem. Ugyancsak igazuk van, amikor, írják: „A politika azonban elsősorban az erkölcs és tisztesség újraépítésében kell, hogy bizonyítson, mert gazdasági siker nincs társadalmi együttműködés nélkül, és ezt veri szét nap, mint nap az erkölcs és tisztesség megingása. A politika a gazdaság területén a sikerért azzal tehet a legtöbbet, ha megszilárdítja a jogállamot és akkor, ha tudást, tőkét, munkát ad minden polgárának.” Nekem meg abban van igazam, amikor a tudós uraktól elvárom, hogy személyesen is mutassanak példát. Akár őszinteségben, akár a jogállamiság tiszteletében. Vagy elégedjünk meg azzal, hogy a jobboldal vezetőivel szemben szerintük „mindenkire szükség van, aki itthon van otthon”?